„ELEGEM VAN BELŐLED, MENJ EL A HÁZTÓL” – MÉRGEZŐ SZÜLŐK, ÖRÖKRE MEGSÉRÜLT GYEREKEK

Nyári este van, Zsófival ketten ülünk az ágyon. Tanulunk. Móricz Légy jó mindhaláligregényéből kellene valami naplószerűt összedobni. Egyszerűnek tűnik a feladat, mert Zsófi olvasta a regényt, mégis lassan haladunk. „Milyen intelmekkel engedte el Nyilas Misit az anyukája?” – na, ez legalább egyszerű. Tévedtem. Zsófi először csak hallgat, és néz rám kerek szemekkel. Átfogalmazom a kérdést, de nem segít. Zsófi már nem is néz rám, meredten bámul maga elé.

– Akkor gondolj arra, neked mit szoktak mondani a szüleid, amikor reggel iskolába indulsz.

Zsófi szája vonallá vékonyodik. Noszogatom, de egyre keményebbek a vonásai. Majd legördül az első könnycsepp. Nem értem.

– Nekem senki nem mond semmit. Egyedül indulok reggel – és már potyognak a könnyei. Ledöbbenek. De hát az anyja otthon van, nem dolgozik. Próbálok visszaemlékezni, nekem ennyi idősen még anyukám készített reggelit. Aztán pánikszerűen magamhoz ölelem.

Zsófi nem szeret otthon lenni. Hét közben három-négy edzés, töri szakkör, énekkar, diákönkormányzat… mindegy, csak ne kelljen otthon lennie. Hétvégén, ha csak lehet a nagyszülőknél vannak a testvéreivel.  Nem jó otthon. Az anyja már akkor eltolta magától, amikor a húgával teherbe esett. Azóta sem változott a helyzet. 

Eltelik pár év. Zsófi szülei válnak. Zajos történet, a rendőrség is megjelenik néha. A gyerekeket végül az apának ítéli a bíróság. Nem véletlenül, az anyjukat ritkán látják. 

Tél van, ragyogó napsütés, Zsófival kint játszunk a hóban. Nagyokat kacag.

– Zsófi, nézd, ott jön apa a barátnőjével – kiáltom vidáman.  Zsófi arcáról lehervad a mosoly. Épp csak odapillant, jelzi, hogy tudomásul vette. Az apja odaszól.

– Nem jössz ide? Illene köszönni! Különben is, ideje hazamenni, ma este állítjuk fel a karácsonyfát.

Zsófi nem akar menni. Finoman győzködöm. Karácsonyfa, szenteste... szép lesz, meglátod. Azt mondja, még maradna egy kicsit, majd kora este hazamegy. Este megnyugvással hajtom álomra a fejem. Szép karácsonyuk lesz a gyerekeknek. Sok mindenen mentek keresztül. Következő találkozáskor kérdezem is tőle, hogy telt a szenteste?

Kerüli a tekintetem, inkább csak dünnyög valamit. Aztán megtudom, hogy a gyerekek hármasban töltötték az estét. Az apjuk szobája zárva maradt, nem jött ki rajta senki.

Telnek az évek. Zsófi középiskolás. Az iskolát ő választotta. Fontos volt a szakirány, de még inkább, hogy kollégista lehessen.  Zsófi tanulni próbál egy olyan osztályban, ahol a többség a kettesre hajt. Ő négyes átlaggal büszkélkedhet. Azt hallotta, ha jól tanul, dönthet a sorsáról. De ahogy telik az idő, egyre kevésbé érzi úgy, hogy lenne miért hajtani. Azért még küzd. Nemzetközi sportversenyre megy, szép eredménnyel végez a csapata. Az iskolaudvarra begördülő buszt már várják a büszke szülők. Zsófi is nyújtogatja a nyakát, tekintetével az apját keresi. Nem szereti a tömeget, biztosan valahol hátrébb áll – gondolja Zsófi. De a tömeg oszlik, és Zsófi egyedül marad a nagy bőröndjével. Nem laknak messze, a húga segít neki felcipekedni a negyedikre.  

Zsófi gyönyörű, üde, mosolygós fiatal lány. Nevet, flörtöl, csetel, ismerkedik, bulizik, lázad, követelőzik, felesel, mos, főz, szombaton buli. Átlagos tinédzser. Kívülről. Belül félelem, bizonytalanság.  Az apjuk azt mondta, 18 éves korukig köteles gondoskodni róluk, utána mehetnek, amerre látnak. Zsófinak egy éve van addig. Amikor betölti, még lesz egy teljes éve érettségiig. Az anyjuk nem várja őket. Férjhez ment, újabb gyereket szült.

Zsófi üzen, kérdezi beszélhetnénk-e valamikor. Rosszat sejtek. Azt mondja az apja tegnap „bekattant”, és közölte, ennyi volt. Elege van belőlük. Gyűlnek a gombócok a torkomban, és kezd ökölbe szorulni a kezem, ahogy hallgatom. Próbálom biztatni, tarts ki, találunk megoldást.  

Zsófi nem kisgyerek, már nem sír. Nem könyörög, nem kér. A hangja fakó. Azt mondja, nem tudja, mit csináljon. Azon gondolkodik, abbahagyja a sulit, és elmegy dolgozni. Meg hogy már egyre kevésbé bírja a terheket. A két kisebb testvéréért is aggódik. A húga megvágta magát. Nem véletlenül. És nem először. 

– Ki akarok szakadni ebből a környezetből – mondja. Súlyos szavak egy tinédzsertől. De lényeglátó gondolat. A szülők kirohanásának náluk nincsenek ellenpontjai. Nincs olyan, hogy „üljünk le, beszéljük meg”. Nincs az, hogy „apa vagy anya fáradt, beteg, ideges volt, elfogyott a pénz”, stb. Nincs „sajnálom”. Nincs bocsánat”. Csak zárt ajtók vannak. Pedig Zsófi okos lány, lehetne vele sok mindenről beszélni. A szülőknek senki nem mer szólni, mert csak megtorlás a következménye. Közvetve. Csendben. Zárt ajtók mögött. Nincs nyoma. Csak a lelkekben.

Pár hónapja olvastam egy cikket, amiben azt írta a szerző, hogy nem kell tökéletesnek lenni, szerethetők vagyunk a hibáinkkal együtt is. És ahhoz is jogunk van, hogy szeretve legyünk. Egy gyereknek pedig joga van a testi-lelki egészséghez, biztonsághoz.  Nem tudtam tovább olvasni. Mégis... hol él ez az ember? Zsófi megtanulja valaha, hogy ő igenis szerethető? Hogy joga van a feltétel nélküli szeretethez? Nem vagyok szakember, nem tudom, hogyan segítsek neki. Jobb híján arról mesélek, hogy én is éltem át hasonlókat, és lám, itt vagyok. Túl lehet élni. Nekem szerencsém volt, nem volt ennyire durva a helyzet.

Egyetlenegyszer mondta az anyám, hogy elege van belőlem, menjek a háztól. 19 éves voltam. Mentem, bár fogalmam sem volt, merre, csak el innen. Apám jött utánam, és vitt haza. Anyám két hétig nem szólt hozzám. Mert én vagyok a rossz. Én vagyok az oka a szenvedésének. Ma 40 vagyok, de míg élek, nem fogom elfelejteni. Ott és akkor nem tudtam, hogy ennek nem muszáj így lennie. Nekem senki nem mondta, hogy „nem a te hibád”. Titokban gyűjtöttem a bogyókat, és kerestem, honnan lehet nagyot ugrani. Nem tudtam, miért van bennem ez a menekülés az élettől. A szüleimet mindenki tiszteli, szereti. Mindenkitől azt hallgattam, hogy hálás lehetek nekik, kivételes emberek. Csak sokkal később állt össze a kép.

Messzire költöztem. Férjhez mentem, gyereket szültem. Akár boldog is lehetnék. Sok évembe és pénzembe került, mire megtanultam a „Bocs hogy élek, többet nem fordul elő” gondolatmeneten kívülre keveredni. Mire eljutottam oda, hogy ne érezzek bűntudatot a létezésemért. De még büntetem magam. Még tépem a bőrt a kezemről, amíg cafatokban nem lóg. Néha még úgy gondolom: „nagyon helyes, ha fáj, legalább megtanulod, hogy a boldogságért szenvedni kell”. De már sok mindent megértettem. A szüleimet is. Megtanultam, hogy bár nem mondták, de szeretnek. Megtanultam. Ésszel, de nem szívvel. Annak nem sikerült bevésődnie, hogy szerethető vagyok.

Tudom, hogy Zsófi apja is hallott olyat kamaszként az anyjától, hogy elege van belőle, menjen a háztól, mert rossz. Mindig csak rossz. Vajon most az anyja szavai buknak ki a száján? Én ezért nem akartam gyereket szülni. Féltem, hogy úgy fogok viselkedni, mint az anyám. Meg akartam szakítani a láncot. Aztán mégis megtörtént a csoda, anya lettem. Hálás vagyok érte a sorsnak. Néha mégis azon kapom magam, hogy felbukkannak anyám mondatai.

Tudom, még hosszú út áll előttem, sokat kell dolgoznom azon, hogy kezelni tudjam a bennem élő anyámat.

Tudom, hogy annak idején nem szándékosan akart bántani. 

Volt idő, amikor gyerekekkel foglalkoztam. Megtanultam tőlük, hogy minden gyereknek legalább két mentsége van a viselkedésére: az anyja és az apja, Mert a gyermek nem születik gonosznak. Sem rossznak.

Dühös vagyok és tehetetlen. Haragszom a világra és önmagamra. Zsófi esetére nincs protokoll. Neki tulajdonképpen boldognak kellene lennie, az apja foggal-körömmel küzdött értük a váláskor. Dolgozik, túlórázik. Olvasom, hogy törvény írja elő, hogy a gyermek köteles anyagilag gondoskodni a szüleiről. Zsófiékra gondolok, ahol sok a szidás, és hiánycikk az ölelés. Zsófinak tervei és céljai vannak. Arról beszél, hogy majd családot szeretne. Kisbabát. Többet is. Ilyenkor csillog a szeme és mosolyog. Aztán elhalványul a mosoly, és hozzáteszi: mindent másképp fogok csinálni. 

Zsófiból egy is sok, de a jelenség nem egyedi. Legszívesebben azt mondanám neki: „Amint teheted, menj messzire, és soha ne nézz vissza!” De tudom, nincs a világnak olyan szeglete, ahol ne kísértené a múlt és az érzés: felelősséggel tartozik a szüleiért és a testvéreiért. Mert Zsófi jó gyerek. Megtanulta, hogy szeretni és tisztelni kell a szüleit. A könyvet is elolvasta. Ott áll benne feketén-fehéren: Légy jó. „Légy jó mindhalálig”!

Ha beledöglesz, akkor is.

a cikk forrás: wmn.hu