Egy generáció szalagavató, ballagás és fiatalkori élmények nélkül – mit veszítenek a fiatalok a járvány alatt?
Képzeld el, hogy középiskolás vagy. Valahol 14 és 18 éves korod között. Iskolába kellene járnod, nem csak azért– sőt, megkockáztatom elsősorban nem azért -, hogy tanulj, hanem hogy barátokat szerezz, közben pedig megtanulj együtt élni a számodra nem szimpatikus emberekkel is. Szerelmesnek kellene lenned. Szórakoznod kellene, kipróbálnod sok mindent, amit elleneznek a szüleid. Tágítanod kellene a látókörödet, feszegetned a határaidat. Szerelmesnek kellene lenned, az se baj, ha minden héten másba. Ebben a négy évben annyi élményt és tapasztalatot kellene gyűjtened, amelyekből egész hátralévő életedben táplálkozni tudsz.
És most képzeld el, hogy ez most egy egész generáció életéből kimarad. Nem járnak iskolába. Este nyolckor otthon vannak, korábban se igazán mászkálnak el – nincs hova. Egy generáció, amelyik életéből kimaradt a szalagavató, a ballagás, akik nem szerenádoznak kora nyáron. Akik nem ismerik az osztálytársaikat, és akik számára a randi legfeljebb a szobában kuporgással egyenlő.
Egy generáció, akiknek elvették a kamaszkorát
Katával egy utcában lakunk. Amíg kisebbek voltak a gyerekeink, hetente találkoztunk, ezek az alkalmak mostanában erősen ritkultak, inkább csak véletlenül futunk össze – mint legutóbb is a buszmegállóban. A maszk alatt is látszott, hogy tíz évet öregedett az elmúlt hónapokban. Hamar kiderült, hogy az aggasztja, sehogyan nem tud segíteni a kilencedikes lányán, Virágon.
„Teljesen maga alatt van a bezártságtól. Egy éve gyakorlatilag nem jár iskolába. Nyolcadikból nem ballaghatott el, az új osztályával két hónapja volt összeismerkedni. Az elmúlt hónapokban teljesen összezuhant. Nem kel ki az ágyból, napokat tölt ugyanabban a pizsamában. Egész nap egyedül van otthon, nekem pedig munka közben jön folyton az értesítés a telefonomra, hogy megint nem vett részt az online órán. 4,8-cal fejezte be az általánost, most félévkor több tárgyból bukott.
Segítenék neki, de nem megy. Neki már nem vonzó program, hogy családilag elmegyünk kirándulni. Eleinte néha előfordult, hogy a volt osztálytársaival elmentek a parkba, de most már erről is leszoktak. Mindenki ül a szobájában, és néha telefonon üzengetnek egymásnak. Az új osztálytársaival pedig fel se merül, hogy bármi közös programot szervezzenek – egyrészt alig ismerik egymást, másrészt pedig mégis hova mehetnének így télen, ha minden zárva van?
Eddig többször belengettek dátumokat, amikor kinyit az iskola, az éltette, majd amikor elhalasztották, kiborult. Most már nincsenek ígéretek sem. A lányom pedig szép lassan mindent elfelejt, ami valaha motiválta.”
Egy helyzet, amitől mindenki szenved
Bár Kata elmondása szerint a pedagógusok nagyon meg vannak elégedve az új felállással, és a lánya osztályfőnöke szerint a jövőben is digitálisan kellene megszervezni a tanítást, a munkájukat szívvel-lélekkel végző, a hivatást nem kizárólag a tananyag leadásával letudó tanárokat a diákokhoz hasonlóan megviseli a kialakult helyzet. Hiszen az online térben pont a szakma szépségei – az összemosolygások, a bizalmas beszélgetések, a diákok személyes megismerése – veszik el. Kamera mögött ülve le lehet ugyan adni Berzsenyi költészetét vagy lehet beszélni a sósav képletéről, de hogy mindezt hogyan fogadják a diákok, és egyáltalán kik ezek a diákok, arról a tanár már egyre kevésbé alkothat képet. Közben pedig gyerek, szülő és a pedagógus is egyre fásultabb.
„Néha megpróbálok beszélgetni a gyerekekkel – mondja az egyik jó nevű gimnáziumban tanító Márta -, aminek mindig az a vége, hogy valaki sírva fakad. Vagy ők, vagy én. A végzősöknek nem lesz szalagavatójuk, senki el sem tudja képzelni, mi lesz az érettségivel.
Nemrég esszét írattam a tizenegyedikeseimmel. Az egyik kislány nem adta be, amikor másnap kérdeztem tőle, miért, azt mondta ’Tanárnő, ne tessék haragudni, én erre egyszerűen képtelen voltam.’ Nem haragudtam. Tizenhét évesen ebben a helyzetben én sem lennék képes semmire.”
Mi lenne a megoldás?
Megoldás nincs. A tavaszi tapasztalatok után legalább az általános iskolákban fenntartották a jelenléti oktatást – bár a romló számok alapján abban sem lehetünk biztosak, hogy ez sokáig így marad -, a középiskolás generáció azonban bele lett lökve egy olyan helyzetbe, amelyet a döntéshozók az ő korukban soha nem szerettek volna megtapasztalni. Néha mintha felvillanna a fény az alagút végén, de egy ideje már megint nem is pislákol. Már szóba sem kerül a középiskolák újranyitása. Arról pedig, hogy mindez hosszú távon milyen hatással lesz a korosztály tanulmányi előmenetelére, lelki- és szociális életére, hogy valamikor a távoli jövőben képesek lesznek-e a fonalat ott felvenni, ahol egy-két vagy ki tudja, hány évvel korábban le kellett tenniük, egyszerűbb egyáltalán nem beszélni.
