COVID 19 és szövődményei: családi túlélés karantén idején
Mostanra már több mint két hete, hogy a saját bőrünkön tapasztaljuk, milyen is az, amikor kijárási korlátozás gátolja barátainkkal, munkatársainkkal, távolabbi rokonainkkal való megszokott találkozásainkat és ellehetetleníti a korábban nélkülözhetetlennek vélt zenei, színházi, sport-, és egyéb szórakoztató események által biztosított kikapcsolódási rutinjainkat.
Amennyiben mi vagyunk „Normálisék”, és kis lakásunk a szeretet és béke szigete, ráadásul részben vagy egészben még a fizetésünket is megkapjuk az otthonról is elvégezhető munkánkért, akkor azt is gondolhatjuk, hogy tulajdonképpen megütöttük a főnyereményt. Hiszen amíg korábban évekig kellett gyúrni arra, hogy összejöjjön valahogyan két hét nyaralás a családdal, most egyszerre hatvan, de az is lehet, hogy kilencven nap lazulásnak, némi otthonról is menedzselhető, majdnem pihentető munkavégzésnek nézünk elébe. Úgy, hogy közben még csak nem is találkozhatunk idegenekkel, tehát minden időnk a magunké, a párunké és a gyerekeink. Lehet, hogy mi vagyunk a szerencsés kisebbség, így nem merjük bevallani másoknak, de valójában nem is igazán értjük, hogy kinek nem tetszhet az a fél évadnyi „fanta-buli-haverok live” otthoni kiadása, ami az előrejelzések szerint ránk vár.
Ha azonban lakásunk és házasságunk egy csatahajó, és éppen két ütközet között ér rajta bennünket a karantén, akkor lehet, hogy nem az fog aggasztani elsősorban, hogy hogyan óvjuk meg a 80 éves nagymamát a COVID 19 árnyékától. Sőt – a banki moratóriumok, adófizetési kedvezmények, és kormányzati támogatások miatt – vélhetően nem is az lesz a fő bajunk, hogy a fizetésképtelenség szörnye hogyan intéz el bennünket, hanem hogy a már korábban kibiztosított és széthajigált feszültség-gránátok és az idejekorán felállított pszichés aknamezők közül melyik fog hamarabb az utcára repíteni bennünket. A három hónapra becsült null-huszonnégyes összezártság réme hiába kecsegtet azzal, hogy sosem leszünk ilyen szabadok még egyszer az életben. Harsogjuk hát, hogy „Hurrá Hawaii, nyaralunk” – ez az egész „maradj otthon” őrület valahogy az istennek sem akar visszautasíthatatlan ajánlatnak tűnni.
Objektíve szemlélve Magyarországon egyelőre nincs okunk pánikra a COVID 19 miatt: az össznépesség számához képest a fertőzöttek és áldozatok száma meglehetősen alacsony, és az idejében foganatosított megelőző intézkedések miatt remélhetjük, hogy a járványgörbe lapos marad továbbra is. Ezzel együtt nem tagadhatjuk, hogy az olasz vagy spanyol válságkezelés sokakban a kontrollvesztettség benyomását keltheti, és a különféle iparágak teljes vagy részleges leállása bizonytalanságot ébreszt, olyanokban is, akiknek a vírustól alig vagy egyáltalán nem lenne félnivalójuk.
A kijárási korlátozás, a közhangulat hatása, a bezártság pedig szorongást ébreszthet bárkiben, így az iskoláskorú gyermekek szülei – akik a saját munkahelyi és gyerekeik iskolai életének átszervezését is el kell látniuk – kettős terhet hordoznak.
Jól vagy legalább kielégítően működő családoknál sem könnyű eleget tenni ennek a kettős kihívásának, a diszfunkcionális családok viszont a karanténnal végképp nehéz helyzetbe kerülhetnek. Nem csupán azért, mert ilyen családokban az egyik vagy mindkét szülő csak részlegesen vagy egyáltalán nem látja el feladatait (beleértve a családtagok életének átszervezésével járó feladatokat is), hanem azért is, mert a folyamatos összezártság előhozhat olyan elégtelen vagy káros működéseket, és kiélezhet olyan ellentéteket, amelyek egyébként – a normál mindennapi élet ritmusa mellett – egy ideig még a felszín alatt maradhattak volna. Ha a család felnőtt tagjai között diszharmonikus a kapcsolat, az állandó kitettség miatt előbb-utóbb a gyerekek is jobban megérzik annak hátrányos hatásait, mintha csak napi egy-két órát kellene elviselniük szüleik társaságából. Ráadásul, az iskola – mint menekülési lehetőség – híján, közvetlenül és folyamatosan ki vannak téve a bántalmazásra hajlamos szülő kényének-kedvének. Folyamatosan, azaz éjjel-nappal.
A kínai statisztikák szerint a SARS-CoV-2 nem csak a kórházakban, de az otthonokban is szedte áldozatait: a karantén feloldása után a válások száma jelentősen megugrott az érintett területeken. Egyelőre nincsenek olyan tanulmányok, amelyek szülők és gyermekek karantén közbeni megváltozott viszonyát vizsgálnák, de nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy az intenzíven együtt töltött idő alatt utóbbi is megváltozik, és ha bántalmazó jellegű volt a korábbiakban, akkor – tudatosság és jóindulatú odafigyelés nélkül – ez csak erősödni fog a bezártság napjai, hónapjai alatt. Annyi különbséggel, hogy a függés alatt lévő gyermekek – bármin is mentek keresztül – a járványveszély elmúltával nem nyújthatnak be a válópert.
A szülő-gyerek interakció nem csak hosszirányban válik intenzívebbé a jelenlegi non-stop összezártság periódusa alatt, hanem keresztirányban is, hiszen a megváltozott helyzetben a szülő játssza a pedellus és nevelőtanár szerepét is. Korai lenne kéthétnyi tapasztalat alapján komolyabb következtetéseket levonni az otthoni virtuális és digitális osztályterem hatékonyságáról, de nagy valószínűséggel megkockáztathatjuk, hogy bármennyire is beválik az adott szükséghelyzetben az online oktatás, iskolák bezárására azért egyelőre nem kell készülnünk. És nem csak azért, mert ha a vírus elpucol, akkor a szülők túlnyomó része újra szívesen és lelkesen igényli majd a jellemzően nem kért és nem kívánt pedellusi feladatait az iskolának, hanem elsősorban azért, mert azt a szociális miliőt, és annak személyiségfejlődésre gyakorolt fejlesztő hatását, amit az egykorú vagy hasonló korú iskolatársak napi szintű társasága és barátsága jelent, az otthon szűk falai közé való bezártság semmilyen formában nem képes pótolni. Az is megállapítható ugyanakkor, hogy ez a kvázi magánoktatási rendszer nem kedvez a társadalmi integrációs törekvéseknek sem. A hátrányosabb helyzetű családok gyermekeinek ugyanis, az online tanulás nagyobb kihívást jelent, és emiatt nagyobb kudarclehetőséget rejt, mint az átlagos családok szépreményű ivadékai számára.
Utóbbiakban ugyanis a szülők maguk is rá vannak kényszerítve arra, hogy home office-ból végezzék a munkát, ami köré a gyermek napirendje is fölépíthető, és órai részvétele, házi feladatai elvégzése mind könnyebben ellenőrizhető.
Azokban a családokban azonban, ahol a szülők napirendje random módon szerveződik, kevésbé biztosított egy olyan házirendi (és esetleg számítógépes és anyagi feltételeket felsorakoztató) háttérstruktúra, amibe a gyermek virtuális óralátogatása biztonsággal illeszkedhet. Ebből sajnos az következik, hogy ha hosszú ideig fennállna a home school (otthon tanulás) rendszere, akkor az a bizonyos társadalmi olló még inkább szétnyílna, és a különféle társadalmi csoportok és osztályok mentén való szegregáció rövid idő alatt szinte behozhatatlanul felerősödne.
Ezért aztán meglehetős biztonsággal mondhatjuk, hogy az otthon tanulás előnyei ide vagy oda, a hagyományos iskolaépületek nem válnak fölöslegessé – a járvány lecsengését követően újra lesz kinek becsengetni a pedellusnak. A gyerekek, ha nem is ússzák meg sértetlenül, de jó esetben nálunk is nagyobb statisztikai eséllyel élik túl a három hónapos összezártságot, mint a szüleik házassága. Mert a nyomás alatt még „Normáliséknál” is kiömölhet a szennyes a lezárt szekrényekből
