Az összes gyerekem válogatós, és ez valószínűleg az én hibám
Múlt este a feleségem fantasztikus lazacot készített, épp csak egy kicsi fűszerezte. Mellé rizst és spárgát tálalt. Az egész házban mesés illat terjengett, és semmi kétségem nem volt afelől, hogyha ezt egy étteremben esszük, sok-sok pénzbe került volna. És mégis, mindhárom gyermekünk -, 13, 10 és 6 évesek – úgy nézte az ételt, mintha valami állati ürüléket húzott volna elő feleségem a sütőből. Ismeritek ezt a nézést, mert minden szülő ismeri.
Persze úgy csináltunk, mintha semmi sem történt volna. A gyerekek figyelmét felhívtam arra, hogy a desszertet csak akkor kapják meg, ha esznek a főfogásból. És mondtuk nekik azt is, hogy jó lenne, ha nem tennének undorkodó megjegyzéseket és öklendező mozdulatokat, amikor a tányérjukra szedjük az ételt. De semmit, egyetlen falatot sem ettek belőle.
A két idősebbem azt mondta, hogy ők bizony inkább levegőt esznek, ami be kell valljam, vakmerő kijelentés volt, és ezt a feleségem nem is igazán méltányolta. A kicsi meg úgy nézett, mint aki mindjárt elpityergi magát. Meglehetősen érzelemdúsra sikeredett az este, így visszagondolva, és megszólaltak a fejemben a fanfárok, hogy az új dolgok kipróbálásának a magtagadása az oka annak, miért is olyan rossz evők a gyerekeink.
Amennyire én a srácaimat akartam okolni az étkezési gondokért, egy gyermekorvosi lap mostanában publikált ötéves tanulmánya épp arra hívta fel a figyelmemet, hogy a probléma talán mégsem a gyerekeimben keresendő, hanem bennem. Tudom, hogy ez most így durvának hangzik, talán egy kicsit vissza is kéne vonnom az állítás erejéből és azt mondani, hogy a probléma igazából az, ahogyan én megközelítem és erőltetem az ételek kipróbálását.
A tanulmány társszerző professzora azt mondja, hogy a rosszul evő gyerekeknek valószínűleg legalább ezer negatív emléke van az ételekről, úgymint konfliktusok az étellel kapcsolatban, váratlan ízek, kellemetlenségek. A tanulmány szerint el kell engednünk az elvárásainkat, amikor egy gyerek megpróbál egy ételt, és inkább arra helyezzük a hangsúlyt, hogy az étkezések kellemes élmények legyenek számukra. „Ne forszírozzuk, hogy minden egyes falatot egyen meg a tányérjáról” – írja. „Ne kelljen addig az asztal mellett ülniük, amíg egy bizonyos mennyiséget el nem fogyasztanak a kitett ételből, és ne vesztegessük meg őket az étellel kapcsolatos dolgokkal.”
Természetesen ez nem érvényes mindenkire, de kétségtelen, hogy én is próbáltam erőltetni a sajátjaimat, hogy egyék meg a zöldséget, a csirkét, a halat, és számos más húsételt, ami nem éppen dinoszaurusz alakú volt. De az igazán szomorú felismerésem ebben az egészben az, hogy valójában én is válogatós vagyok. Szeretem, ha egyszerű és fűszerezetlen egy étel, így nyilvánvalóan nem én vagyok a legjobb példa ebből a szempontból. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, hogy hogyan viszonyultam az evéshez és az ételekhez, azt gondolom, hogy a szégyenérzet az, ami leginkább megjelenik bennem ezzel kapcsolatban. Azt éreztem ugyanis, hogy valami baj van velem. Félelem volt bennem, mert tudtam, hogy összetűzésbe fogok kerülni az édesanyámmal, amikor egy általam sosem próbált új étel kerül az asztalra és ennem kell belőle. Hadd mondjam el, hogy a szégyen, a harag és a konfrontáció lehetősége nem éppen azok a dolgok, amelyek kapcsán az örömteli evés vagy éppen egy új íz kipróbálása jut eszünkbe.
Végül is a tanulmányt végző doktorok szerint egyáltalán nem kéne erőltetnünk a gyerekeinket, hogy kipróbáljanak valami újat csak azért, mert mi, felnőttek szeretnénk, akarjuk, hogy azt szeressék meg. Ehelyett sokkal inkább arra kéne fókuszálnunk, hogy olyan kellemes környezetet teremtsünk nekik, - lehet ennek része a tányérjuk is -, amelyben jól érzik magukat, de semmiféle nyomást ne helyezzünk rájuk azzal, hogy a kitett új fogást el is kell fogyasztaniuk.
Egy gyerekorvos (akinek könyve is megjelent a témában) 11 alapételből álló listát állított össze, amely szerinte segítséget nyújt ahhoz, hogy megszerettessük a gyerekekkel az egészséges ételeket. A CNN-nek adott interjújában azt tanácsolja, hogy „engedjük a kicsiket, hogy irányítsanak és nyissuk ki a szájacskájukat, amikor enni szeretnének, de semmiképp se erőltessük őket és ne játsszunk repülőgépeset a falatokkal, mert az egyáltalán nem segíti a helyzetet”. Szerinte a legfontosabb, hogy ne adjuk fel a próbálkozást. A legjobb taktika a válogatós gyerekekkel, ha a szülők számos alkalommal próbálkoznak, de lényeges, hogy mindenféle stressz és nyomás nélkül.
A tanulmány szerint a gyerekeknek legalább 12 alkalommal kell találkozniuk egy új étellel annak megpillantásától kezdve egészen addig, hogy meg is próbálkozzanak vele. Egy-egy ilyen alkalom nem szükségszerűen jelenti az étel megkóstolását, sokkal inkább annak a megfigyelését vagy az elkészítésében való részvételt. Ha megzavarjuk ezeket a z élményeket bármilyen negatív megjegyzéssel, könnyen és idejekorán a gyermek arra a megállapításra juthat, hogy „ezt az ételt ugyan sohasem fogom megenni”.
Három válogatós gyermek édesapjaként furcsa volt, hogy ebben a problémában nekem mekkora lehet a szerepem, de alapos kutatás után rájöttem, hogy nagy, és ezért fontos, hogy foglalkozzak a kérdéssel. Szóval az összegyűjtött információk birtokában már sokkal könnyebben állok a dologhoz, minden különösebb nyomás nélkül. Meg fogok mutatni gyermekeimnek sok-sok ételt, legyen az egészséges vagy sem, meg fogom őket kérdezni, hogy milyennek látják azokat, el is fogjuk készíteni őket, és hagyom, hogy megfogják és meg is ízleljék azokat, ha úgy érzik. De ha mégsem akarják, nem fogom erőltetni őket és nem fogom személyes sértésként sem megélni azt.
Bízom benne, hogy ez leveszi majd gyermekeim és az én vállamról is a terhet, és hogy idővel majd megpróbálják feleségem mennyei lazacát is. Mert tényleg nem tudják, hogy mit hagynak ki…
A cikk eredeti forrása: scarymommy.com
Fotó: freepik.com
