„AZ ISKOLA ÉS AZ OKTATÁS SEHOL SINCS A GYEREKEKHEZ KÉPEST” – DIGITALIZÁLÓDOTT DIÁKOK EGY ŐSKÖVÜLET RENDSZERBEN
Régen micsoda közhelynek számított, hogy „az iskola az életre készít fel”. Csakhogy ez már régóta nincs így. A legtöbb oktatási intézmény, és temérdek pedagógus csak kullog a gyerekek után. Még mindig lexikális tudást várnak el, olyan adatok bebiflázását kérik rajtuk számon, aminek amúgy, hála a farzsebükben hordott okoseszközeiknek, egy pillanat alatt utána tudnak nézni. Azokat a készségeket azonban, amelyekre viszont majd az életben, a jövendőbeli munkavállalásuk során is szükségük lesz, halványan érintik, ha egyáltalán. - olvashatjuk a WMN oldalán Zebegényi Péter pedagógus és szülő írását.
Annak idején, volt vagy 25 éve, a bandával egy jó buli után arról álmodoztunk, hogy de jó lenne, ha volna fejkameránk, ami rögzítette volna az eseményeket. Egyrészt visszanézhetnénk, mi volt, másrészt, milyen jó filmet csinálhatnánk belőle. Aztán egy másnapon azt mondta az egyik haverom, hogy na, talán nem is kellene, ha jobban belegondoltok.
Most már értem, miért mondta.
Főiskolás koromban jelent meg az internet az életemben. A könyvtárban lehetett csatlakozni. Mindig félve kattintottam a haverjaim által küldött levelekre, nehogy kibaszásból valami pornó legyen, amit a mögöttem sorukra várók láthatnak. Szerencsére ezt megúsztam.
Akkor még a házi dolgozatokat elég volt géppel leadni, le is szidott egyszer egy tanár, amikor kézzel írottat adtam be.
Elromlott a gép.
Más idők voltak, akkor még lehetett a folyosókon vizsga előtt cigizni, állt a füst, nem szerettem.
Változott a világ, cigizni sehol sem lehet, csak az utcán, azóta már más telefonok vannak, térképkészítő vállalkozást sem indítanék már, a Google havonta elküldi, hol, merre jártam, hol ettem, mennyit mentem stb.
Nekem nincs bajom ezzel, sokaknak van.
Az egy másik cikk.
Harminc évvel ezelőtt ezt a cikket egy írógépen írtam volna, elvinném a postára, feladnám, és két hét múlva talán megjelenne.
Húsz év alatt teljesen megváltozott az életünk, ez van, lehet a fenekünket a földhöz verni, hogy régen minden jobb volt, de ettől még nem lesz másabb, régibb.
És ezt el kell fogadnia az oktatási rendszerünknek is.
A lányom nyolcadikos. Minden velejárójával. Van okostelefonja, kábé a testrésze, csakúgy, mint a te gyerekednek.
Engem is zavar, hogy a telefont nyomkodja, miközben beszélek hozzá.
Egyszer vidáman mesélte, hogy látott egy TikTok- (tudod, mi az?) videót, amelyben egy lány mondja az anyjának, fáj a lába, mire az anyuka kijelenti, hogy a telefon miatt van.
Híven megmutatja, hogy mindenért egy eszközt teszünk felelőssé.
Igen, értem. Ez egy olyan eszköz, aminek esetében fogalmunk sincsen, hogy hogyan kell használni, hogyan kell beszélni róla, mire való, meddig egészséges.
Unalmas is már, ahogy ilyen-olyan szakértők, nem szakértők véleményt formálnak róla, megállapítják, mikortól oké a használata, mit okoz, blablabla.
Reggel felkelsz, elmész a budira a telefonoddal, játszol, hogy felébredj, vagy megnézed az üzeneteidet, nem sms, hanem Messenger, míg felkelsz, a kávé mellé megnyitod az Indexet vagy a WMN-t, utána az e-mailjeidet, kezdődik a nap.
Miért gondolja bárki is, hogy a gyerekek nem így tesznek?
De ez is unalmas, hogy minden szakértő arról a fajta példamutatásról beszél, amit a gyerekeink látnak. Oly unalmas, és nyilvánvaló, hogy mindjárt elalszom.
Ja, hogy nem tudod, hogy a gyereked milyen formában teszi ezt (játszik, biztos játszik), és hol, na az más. Benne vagy a slamasztikában.
Nyugtalanít, hogy nem tudod, mit csinál az eszközzel. Nem néz tévét, csak nyomkodja azt a szart, és amikor megkérdezed, mit csinál, azt mondja, telefonozom.
Videót nézek. (Ha jó kedve van.)
Nem látod? (Ha rossz kedve van.)
Játszom. (Ha jó kedve van.)
Beszélgetek. (Ha jó kedve van.)
Rákérdezel, kivel, azt mondja, nem mindegy (ha rossz kedve van), vagy Lénával (ha jó kedve van), és te rájössz, hogy azt se tudod, ki az a Léna, de már nem mered folytatni.
Sok szempontból nehéz ez az egész.
Nyilván egyértelmű, hogy függőséget okoz, én is érzem ezt. Nemrég óta van egy telefonáláson kívül másra is használható telefonom, és érzem, hogy megváltozott az életem. Játszom rajta, azon gyakorlom az angolt, nézem, hol van dugó, olvasom a munkahelyi leveleimet, néha éjszaka is, amikor elmegyek pisilni.
Ez van.
Szomorú vagyok, hogy ezek miatt, a sokszor felesleges, pótcselekvéses szarok miatt kevesebbet olvasok. De ezt nekem kell megoldanom.
A gyerekek erre sokszor képtelenek.
Főleg úgy, hogy közben ott van az iskola, meg a velejárók (kortárs csoport), és a szülők, akik bort isznak, vizet prédikálnak, ráadásul állandóan csak prédikálnak, prédikálnak, ezt csináld, azt csináld, így-úgy, és most is, látod, szarul csináltad.
Mikor?
A kamaszkor közepén.
Kurva nehéz.
Tudod, az iskola sem segít.
Van egy rendszerünk, ami az ipari forradalom (üsd be, légy szíves, a telefonodba, mikor volt) idején, az akkor elvárt kompetenciákra épült, és azóta az van.
Az iskola, ahol még mindig ez megy: ülj le, nyisd ki a könyvet az ötvenhetedik oldalon… Csak instrukciókat kell követned, csinálod, amit mondanak. Ellenben a munkaerőpiac egyre inkább azt várja el, hogy légy önálló, légy kreatív.
A cikk teljes terjedelmében a wmn.oldalán olvashatod.
