Az autista kisfiú és anyukája története megmutatja, miért ne ítélj soha elsőre
Egy nő feljelentett egy anyát, mert szerinte nem megfelelően bánt a fiával. Mikor megtudta, hogy mi volt a baj oka, nagyon elszégyellte magát. Azóta igyekszik inkább segíteni.
Soha ne ítélj el másokat elsőre, nem tudhatod a történetüket - üzente a Love What Matters című Facebook-oldalon Megan Orr Burnside, aki megható történetet mesélt el arról, hogy tapasztalta meg ezt a leckét a saját bőrén.
Hidd el, érdemes megfogadnod a tanácsát!
„Néhány évvel ezelőtt Tennesseeben voltunk a férjemmel egy továbbképzésen. Éppen tankoltunk, amikor megláttam egy nőt nagyjából 10 év körüli kisfiával, miközben megpróbálta betuszkolni őt a kocsiba. A fiú üvöltött, az anyja pedig dühös és frusztrált volt. Megvártuk, amíg nagy nehezen beültette az autóba, ahol tovább folytatódott a testi küzdelem. Úgy tűnt, mintha párszor meg is ütötte volna, ezért rendőrt hívtunk. Amikor megérkeztek, mi el is mentünk.
Később felhívtak minket a rendőrök, és elmondták, hogy a fiú autista, az anya pedig nagyon sokat küszködik vele, előtte is többször kért már rendőri segítséget, ha nagyon nem bírt vele, mert annyira erőszakos.
Elmondták azt is, hogy többször segítettek már neki, az anya pedig megtesz minden tőle telhetőt.
Döbbenetes volt rájönni, mekkorát tévedtem. Buzgón próbáltam megvédeni a gyereket, és közben fel sem ajánlottam a segítségem az anyának. Ehelyett a hatóságokat értesítettem. Ott ültünk és néztük a szenvedését….És beköptük. Még évekkel később is bűntudatom volt, amiért nem szálltam ki az autóból és ajánlottam fel neki a segítségem. Ha akkor segítettem volna neki már az elején, lehet nem kellett volna erőszakot alkalmaznia.
Közben eltelt jó pár év, múlt héten pedig éppen egy használtruha-boltban voltam, ahol sorban állt egy nő két gyerekkel a kasszánál. A kisebbik fiú rugdosott és hisztizett, a nagyobbik pedig arra kérte anyját, hogy vegyen meg neki dolgokat. Az egész boltnak feltűnt, hogy mennyire dühös az anya, aki tényleg majdnem felrobbant a méregtől. Az emberek ott álltak és nézték, ahogyan küszködik velük. Ekkor jutott eszembe az emlék, amit átéltem pár évvel korábban, úgyhogy odasétáltam hozzájuk, és a kisfiú lábára tettem a kezem. Megnyugodott.
A nyúzott anya bocsánatot kért, és elmondta, hogy éjszakai műszakban dolgozik, és napközben már gondolkodni sincs ereje. Tudom, hogy nem ez volt az egyetlen baja, de abban a pillanatban csak annyit mondtam neki, hogy megértem, milyen érzés túlterheltnek lenni.
Elmondtam neki, hogy jó anya, és hogy minden rendben lesz. Erre ő sírni kezdett! Ő sírt, a többiek pedig nézték, hogyan cipeli nehéz terhét. Évekkel korábban még elővettem volna a telefonom, és azt néztem volna, tesz-e olyasmit, ami miatt jelentenem kell őt a hatóságoknak. Tudom, hogy egy ponton közbe kell lépniük, viszont közben
azt érzem, olyan társadalommá váltunk, akik a hibát keresik a másikban ahelyett, hogy megpróbálnának segíteni. Eltávolítjuk magunkat a másik problémáitól és csak ítélkezünk ahelyett, hogy együtt éreznénk velük és segítenénk nekik.
Ha többet segítenénk, kevesebbszer kellene a hatóságokhoz fordulnunk.
Ma azért is jutott eszembe mindez, mert valaki kihívta a családvédelmi szolgálatot egy kedves barátomhoz. Sok időt töltöttem nála, és tudom, hogy ő pontosan olyan anya, amilyen én is lenni szeretnék. Megtapasztaltam többször azt a szeretetet és türelmet, ahogyan segít gyermekeinek feladataik elvégzésében, ahogyan meghallgatja apró-cseprő dolgaikat. Vágyom arra, hogy hozzá hasonlítsak. Amikor kihívták rá a családvédelmiseket (és gondolom, aki megtette, biztos volt abban, hogy segít), ő súlyos betegen feküdt az ágyában légúti fertőzéssel. Nem tudom, miért jelentették be, mi volt a probléma. Lehet, hogy a gyerekei a ház előtt játszottak szülői felügyelet nélkül? Lehet, hogy nem készített nekik enni, és a gyerekek maguknak csináltak valami harapnivalót? Sajnálom, hogy nem segített neki inkább az az ember, aki bejelentette.
Ideje lenni abbahagyni mások elítélését és nekiállni segíteni helyette, különben megszokott lesz az elszigetelődés, a depresszió, a függőségek, az erőszak, és az öngyilkosság is.
Amikor valaki túlterhelt, nem ítélkezésre, hanem segítségre van szüksége.
Tudom, hogy én is bűnös vagyok ebben, mert megtettem korábban, és már látom, hogy inkább elmélyítettem a problémát, nem pedig segítettem a másiknak. Hálás vagyok az emlékeztetőkért, még ha azok néha fájdalmas emlékek is, hogy mégsem vagyunk teljesen elutasítóak másokkal szemben. Nem vagyunk annyira különbözőek. Az igazi változás pedig akkor következik be, amikor szeretetet és segítséget kapunk ítélkezés helyett.”
