„Az anyák elmondják, mire volna szükségük, de nem hallottam még arról, hogy ez bárkit érdekelt volna” – Interjú Murinai Angéla íróval

2021-ben jelent meg Mikor feltámad a szél című könyve, melyet Margó-díjra jelöltek. 2018 októberében, férje halála után Angéla két fiával Németországba költözött, ahol jelenleg is él, erről harmadik könyvében számol be. A 10 okom a haragra című könyve 2021-ben jelent meg. Ez a könyv részletes összefoglaló a patriarchátus hétköznapi működéséről, emberekre gyakorolt hatásairól. A könyv legnagyobb erénye, hogy hétköznapi példákon, gyakran az író saját történetein keresztül ábrázolja a világ működését, nincs túlakademizálva, így érti az is, aki nem az egyetemek gender szakán végzett. Érdekes, könnyen olvasható kötet, amelynek felkavaró tartalma mellett nem lehet közömbösen elmenni, és amely komoly felismeréseket hozhat a saját életünkben.
Az íróval a Tea kiadó gondozásában megjelent Anya szív című kötetének második kiadása kapcsán beszélgettünk.

Kölöknet: Az Anya szív című könyved egyik fejezetének azt a címet adtad, hogy "intenzív szülőség", ami egy viszonylag friss fogalom a társadalomtudományokban. Mit jelent, és te milyen kontextusban használod?

Murinai Angéla: Ez egy létező fogalom, sajnos nem én találtam ki, sőt, még története is van: a kapitalizmus úgy tekint a gyerekre, mint erőforrásra, későbbi munkaerőre, tehát a gyerek társadalmi haszonnal bír. Ehhez képest a tényleges felnevelését igyekszik minél nagyobb mértékben a szülőre, leginkább az anyára terhelni, mindazokkal az elvárásokkal együtt, amilyennek a felnövekvő generációt látni akarja. Ennek a megváltozott társadalmi, politikai igénynek a következménye az ún. intenzív szülőség (intensive parenting). Ez a nevelési irányzat mostanra teljesen uralkodóvá vált a nyugati világban és Magyarországon is. De mi is az az intenzív szülőség? Az 1980-as években még az USA-ban is csak azok a többnyire felső középosztálybeli családokban cseperedő gyerekek nevelkedtek „intenzíven”, ahol a család elég gazdag volt ahhoz, hogy a gyerekek mindennapjait gondosan betáblázzák iskolán kívüli – többnyire fizetős – foglalkozásokkal. Ezek a szülők azt remélték, hogy így a gyerekeikből garantáltan sikeres felnőttek lesznek. Ennek érdekében az intenzív gyereknevelés hívei a család otthonát és szokásait a gyerek igényeinek megfelelően alakítják ki, és az ő igényeihez igazítják a társas programokat is. A gyerekek fejlődését szakemberek kísérik, akik megmondják, hogy mikor kell a csecsemőnek átfordulni egyik oldaláról a másikra, mikor kezdhet kúszni, majd mászni, mielőtt feláll. Ha késés van, a szülő aggódik, majd megnyugodva fedezi fel, hogy egy egész iparág szakosodott arra, hogy segítsen „behozni a lemaradást”. Mindezt természetesen jó pénzért. Alig húsz év kellett hozzá, hogy az intenzív gyereknevelés szülőkkel szemben támasztott elvárásrendszerét magukévá tegyék az állami és szakmai közegek, például az óvodák, iskolák, állami családsegítők. Ettől kezdve pedig az intenzív szülőség már nem luxus, hanem elvárt nevelési forma lett azok felé is, akik sem időben, sem anyagilag nem tudják teljesíteni az abban foglalt elvárásokat. Egyre inkább úgy tűnik, aki nem eszerint neveli a gyerekét, az szinte már elhanyagolja. Gondolom, mindenki sejti, hogy az átlagos családoknak ez a követelményrendszer elérhetetlen, így hát az új őrület mentén ők végérvényesen belecsúsznak a nem megfelelő szülő kategóriájába.

Kölöknet: Van különbség az anyaság és a gyereknevelés között?

M.A.: Amikor én az anyaságról beszélek, akkor egy rendszerről beszélek, nem pedig az anya és a gyerek közötti kapcsolatról. A patriarchális anyaság intézménye a gyerekre és a nőre egyaránt erőforrásként tekint. Mindenáron ki akarja nyerni belőlük a lehető legnagyobb hasznot, ennek érdekében pedig nyugodt lélekkel beáldozza az anyákat (lásd egy nő helyzete a házasságban), a gyerekeket (lásd családvédelem, anyavédelem, gyerekvédelem, a gyermekotthonok helyzete, a már megszületett, szegénységben élő gyermekek tömegei, a gyermekétkeztetés állapota, az oktatás általános helyzete, vagy az, hogy beteg gyerekek gyógyítására az interneten kell pénzt gyűjteni, és még sorolhatnám). A nők iszonyatos állapotban vannak, és ez simán ráhúzódik az anya-gyerek kapcsolatra is, hiszen egy túlhajszolt, kizsigerelt nő semmiképpen nem tud olyan anya lenni, amilyen szeretne. Ezt a pedagógiában már több évtizede kimondtuk, hogy egy diák nem attól fog jól teljesíteni, ha folyamatosan hajszoljuk és közben bíráljuk. Na, ez éppen így igaz az anyákra is. A rendszer az utolsó szuszt is kitapossa belőlük. Gondoskodik arról, hogy anyagi függésben, vagyis a szabad döntésektől megfosztva kelljen nekik nem csupán gyereket nevelni, de gondozni a társadalom betegjeit, öregeit, a férfit, nekik kelljen a gyereket tanítani a nem működő iskola helyett, ellensúlyozni a médiából áradó ostobaságokat és propagandát, és gyakran az apai nevelés károkozásait is. Na, ez a patriarchális anyaság, és ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki szereti-e a gyerekét vagy sem. Az átlagos nők ebben az őrületben élnek, és ezt senki nem tudja ép lélekkel átvészelni.

Kölöknet: Milyen tapasztalataid vannak a túlpszichologizált anyasággal? A „hétköznapi” pszichológia, a mérhetetlen mennyiségű segítő könyv a túléléshez ad eszközt az anyáknak, vagy épp ellenkezőleg, tüneti kezelést nyújtanak, miközben a helyzetük gyakorlatilag változatlan marad?

M.A.: Azt látom, hogy miután a világ, gyakran élen a szakemberekkel, elbizonytalanítja az anyákat, hiszen lassan már azzal is traumatizálod a gyereked, ha ráfújsz, majd ezután lehet menni jó pénzért gyógyulni azokból a károkozásokból, amit ez a gyakran félrevezető pszichologizálás okoz. Ma már nem beszélünk patriarchális bántalmazásról, hanem van helyette nárcizmus, nem beszélünk hatalmi helyzetből elkövetett erőszakról, hanem pedofilokat emlegetnek. Ugyanez van az anyákkal. A határait védő anya is nárcisztikus, passzív-agresszív. Legyen szíves közölni az igényeit, igaz, senki rá se bagózik, majd ha ettől ideges lesz, rögtön lehet címkézni azzal, hogy éppen hogyan traumatizálja szegény családját. Nekem az tette be a kiskaput, amikor azt olvastam, hogy az anya, aki kiborul a dackorszakos hisztijén, az kezdje el vizsgálni a gyerekkorát, mert valószínűleg ott vannak feldolgozatlan traumái. Ez egyszerűen felháborító, és elterelés a lényegről. Tessék szíves megnézni és kihangosítani először azt, hogy milyen körülmények között kell egy anyának az ép elméjét megőrizni, tessék szíves tenni azért, hogy ezek a körülmények emberibbé váljanak, és akkor majd meglátjuk, hány anyának lesznek problémái. Kinek és hol érdeke a társadalmi rendszert vizsgálni akkor, amikor az anyaság, vagy bármilyen élethelyzet megélhetést ad egy csomó embernek? A patriarchátus nem fog elmenni terápiába, szóval mindenképpen kifizetődőbb az anyákat erre ösztönözni.
Természetesen nem vitatom el a pszichológia fontosságát (amennyiben az ember talál egy jó szakembert, ami szintén nem egyszerű manapság), de gyanítom, sokkal kevesebb problémához kell pszichológus, mint azt gondolnánk. Az önsegítő csoportjaimban azt tapasztalom, hogy az értő hallgatás, a támogató jelenlét gyakran elég ahhoz, hogy valaki elkezdjen gyógyulni azokból a sérülésekből, amiket az anyaság intézménye okozott neki.

Kölöknet: A gyakorló anyák ma már számtalan szerep közül válogathatnak, hogy ők milyen típusú anyák szeretnének lenni, milyen gyereknevelési elvekkel. Ezeket a szerepeket nagyrészt a média és az internet diktálja. Te társadalomkutatóként milyennek írnád le a reális anyaképet?

M.A.: A nőkbe azt nevelik, hogy ez a legmélyebb identitása egy nőnek. Bármit csinálhatsz, a csillagokat tálcán kínálhatod fel a saját Nobel-díj átadásodon, a fő kérdés veled kapcsolatban az lesz, van-e gyereked, és ha van, ki vigyáz most rá. Puff. Ennyit érsz. Ha ezt hallod gyerekkorod óta, el is hiszed. Pedig jó esetben ez is csak egy szerep. Vagy te mint entitás, aki az élet bizonyos helyzeteiben szerepeket (feladatokat) ölt magára. Én Murinai Angéla vagyok. Amikor írok, író vagyok, amikor tanítok, akkor tanár vagyok, amikor gyereket nevelek, anya vagyok. De a tengely mindig én vagyok az összes érzésemmel és gondolatommal. Mivel az anyaság egy szerep, ezért a hozzá való viszonyulásom is lehet sokféle. Ambivalens akár, vagy éppen negatív, máskor abszolút át tudom adni magam ennek a szerepnek. Olykor halálosan unom, máskor fellelkesít. Aztán, ahogy a gyerekeim nőnek, egyre kisebb mértékben lesz része az életemnek.
A rendszer azt akarja, hogy ezt a belső tengelyt cseréld le a szerepre, hiszen azt tudja kívülről manipulálni, azon keresztül tud mozgatni, kiszolgáltatottá tenni. Az anyaság szerepén keresztül kényszerít bele helyzetekbe, mert amíg a gyerekeddel sakkban tartható vagy, addig szolgálsz.
A reális anyakép egy jól működő társadalomban tudna megvalósulni. Ha mindenki tenné a dolgát, apa, anya, tágabb család, társadalom, iskola, média, már sokkal élhetőbb volna anyának lenni. Akkor az átlagos életet élő nők is álmodhatnának arról, hogy társadalmi életet, kulturális életet élnek, hogy egészséges kapcsolatban tudnak lenni a gyerekükkel, nem kell mindenki helyett felelősséget vállalniuk, és állandó bűntudatot érezniük, ha a gyerekkel, családdal valami nem tökéletes, vagy ha magukra is merészelnek gondolni. Akkor az anyakép nem is volna ennyire fontos, mert elsősorban ember lennél, aki egyébként anya is.

Kölöknet: Hogyan látod, ki vagy mi nyújthat segítséget azoknak az anyáknak, akik szembenéznek a saját helyzetükkel? Kik lehetnek igazi támogatók, ha a helyzet valóban nehéz?

M.A.: Nyilván leginkább a hatalom tehetné meg azzal elsősorban, ha megkérdezné végre, mit szeretnének a nők. Az anyák elmondják, mire volna szükségük, de nem hallottam még arról, hogy ez bárkit érdekelt volna. Nem is logikus, hogy a hatalom megadná önszántából, hiszen éppen az az érdeke, hogy az anyák minél inkább kiszolgáltatottak, és a bűntudatuknál fogva rángathatók legyenek. Egy egészséges önképpel rendelkező, önmagáért kiállni képes, független anyatársadalom magát a patriarchátust veszélyezteti.
A nők tehát magukra vannak utalva, de mégsem reménytelen a helyzet. Tapasztalatom az, hogy a támogató közösségek és az edukáció óriásit lendíthet az állapotukon, amennyiben növeli az önbizalmukat és cselekvésre sarkallja őket. Az anyacsoportjaimban az a tapasztalat, hogy a kibeszélés, ventilálás, a problémák megnevezése után a nők elindulnak a megoldás felé. Van olyan, aki a kapcsolatát helyezi más szintre (már ha a társa nyitott arra, hogy a szerepeket átértelmezzék), de olyan is van, aki egy ilyen csoportban készítette elő a válását, vagy kapott ahhoz bátorságot, hogy új munkát keressen. A nők szeretik a gyerekeiket és szeretnének velük emberi körülmények között élni. Önmagukat is szeretni. Amikor megoldásokat keresnek, akkor mindig ez a fő szempontjuk. A sorstársak, tapasztalati segítő, de akár egy jó barát ebben a kísérőjük tud lenni. És az legalább nem kerül pénzbe. Mert az anyáknak önmagukra fordítható pénz sem túl sok jut.

Kölöknet: Kinek szánod elsősorban a könyveidet? Kell-e valamiféle „beavatottság”, vagy élettapasztalat ahhoz, hogy Murinai Angélát olvassunk?

M.A.: A visszajelzések azt mondják, az írásaimhoz bátorság kell. Mögénézni a társadalmi hazugságoknak egyáltalán nem könnyű. Akinek az identitását a családi és társadalmi hagyományok és szokások vezérelték eddig, annak azzal szembesülni, hogy ezek valójában az átverésére és a kihasználására törekedtek, bizony fájdalmas felismerés. Ráadásul azonnal felvillan egy óriási kérdőjel, hogy tudniillik, ha ez így van, ha az életét hazugságokra építette, akkor innét hova tovább? Hol van ő, és akar-e tovább így élni?
Lássuk be, a patriarchátus által felkínált életpályát választani néha egyszerűbbnek tűnik, mint kitalálni magunkat. Úgy értem, még ma is sok lány nő fel abban, hogy elsődleges szempont, hogy legyen férj és gyerek, a többi majd jön magától. Ez a boldogság receptje. Hát hogy jövök én ahhoz, hogy ezt az illúziót elvegyem tőlük, és azt mondjam, hé, ennél te többre is érdemes vagy? Hogy képzelem én, hogy felkavarom a langyos iszapot? Változni, változtatni kemény munka. Kemény munka negyvenévesen is. Szembenézni azzal, hogy át vagyunk verve, és már nagyon nem is tudunk ebből szabadulni, frusztráló és félelmetes. Bátorság kell hozzá, vágy a tisztánlátás után, és vágy arra, hogy változtassunk az életünkön.
Ettől függetlenül mindkét könyvemről, az AnyaSzív és a 10 okom a haragra címűről is azt mondják, gyógyítja a lelket, mert kimondja azokat a rossz érzéseket, amelyek éveken át mérgezik az anyák lelkét, továbbá enyhíti a bűntudatot, és a teljesíthetetlen elvárások miatti frusztrációt. Aki elolvassa, elengedheti az érzést, amit minden más sugall felé, vagyis, hogy nem csinálja jól.