Az angol-magyar meccs egy 12 éves szemével - így használták fel megint politikai célokra a gyerekemet
A fiam is kint volt azon a bizonyos angol-magyar meccsen, amelynek a körülményei sokkal jobban izgatták a hazai és a külföldi sajtót is, mint maga az eredmény. Tisztességes volt-e a zárt kapus meccset több tízezer ember előtt megtartani, és valóban a 30 ezer náci gyerek országa vagyunk?
Nem vagyunk egy fociszerető család. Nemzedékek óta nem fordult elő olyan nálunk, hogy valakit ez a téma egy kicsit is érdekelt volna. A nagyapám állítólag nézte, de őt korán elvesztettük, nem emlékszem rá. Azóta viszont se a férjem, se az én oldalamon nem bukkant fel egyetlen szurkoló sem.
A fiamban viszont aktiválódott egy kósza gén, és amióta járni tud, rúgja a labdát. Kétévesen beállt az ovisok közé a játszótéren, és nagy becsben tart egy fényképet, amelyen egy dinnyés gumilabdát rúg négyévesen a balatonlellei szabadstrandon. Véleménye szerint minden akkor kezdődött. Nyolcévesen leigazolta a helyi sportegyesület, azóta az életünk jórészt a téma körül forog, és már ahhoz is hozzászoktunk, hogy időnként haza kell érnünk a meccsközvetítésre. Az apja már azt is megígérte neki, hogy vesz egy mély levegőt, és kiviszi egy igazi nagy focimeccsre - mondjuk egy porcikája sem kívánja, de ugye a gyerek az első.
Az utóbbi időben viszont úgy tűnt, Apa ezt a programot megússza, mert a sportegyesület rendszeresen viszi szurkolni a gyerekeket. Ezért arról sem gondoltam semmi különöset, amikor meghirdették, lehet jelentkezni a magyar-angolra. Volt már ilyen korábban is. Legfeljebb a gyereknek az átlagosnál is nagyobb lelkesedése adhatott volna okot gyanúra. “Tudtad, Anya, hogy ez a Nemzetek Ligája?” “Aha, tök jó, a mateklecke kész?”
Két dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban leszögezni. Egyrészt nem tudtam, hogy ez a meccslátogatás a kijátszása a magyarok büntetésének, amelyet azért kaptunk, mert a szurkolóink rasszista rigmusokat kántáltak az EB-n. Másrészt ha tudtam volna, sem érdekel. Az UEFA lelkivilágánál némileg többet nyom a latban a gyerekem öröme. A rasszista mondókákat elítélem, de tudtommal ez nem csak a magyarokra jellemző (az angolok a saját játékosaikkal szemben is megengedték maguknak), a gyerekemet meg nem fogom azért büntetni, mert valaki valahol primitív módon viselkedett.
Nemzeti hősök vs. kis rasszisták
Eljött a meccs napja. Egyesületi póló fel, szotyi a hátizsákba, telefon az események dokumentálására, és indulás. Néhány óra múlva pedig, amikor hazajött, annyira boldog volt, amilyennek még soha nem láttam. Megvertük Angliát! Hatvan éve nem történt ilyen! Másfél órán keresztül kiabált torkaszakadtából, kicsit be is van rekedve. Fotózkodott Lippivel. (Nem tudod, ki az? Eddig én se tudtam. Valami focis youtuber). Későbbi elmondása szerint ilyet még életében nem tapasztalt. Az öröme a család többi tagjára is átragadt, együtt néztük a TrollFoci Facebook-oldalát, vidám este volt.
Később látom a cikkeket. Kifütyülték a gyerekek a térdelő focistákat. Sokkolta az angolokat, hogy zárt kapus meccs helyett 33 ezer néző előtt játszottak. Az angol szövetségi kapitány, Gareth Southgate szerint a gyerekek ezt a viselkedést a felnőttektől tanulták, de nem baj, az ő küldetésük az, hogy oktassák a népet. Az egyik oldal kommentelői 30 ezer náci gyerekről írnak, arról, hogy most ástuk el magunkat a világ szemében, a szülők hogyan engedhették el egyáltalán egy ilyen eseményre a gyerekeiket - erre is csak egy magyarázat van: ők is nácik -, és az adu ász: ne erre költsük az adófizetők pénzét. A másik oldal szerint viszont most aztán jól megmutatták a gyerekek, hogy nem kérünk a liberális agymosásból.
Én meg csak kapkodom a fejem. Mi van? Ki a náci? Meg milyen liberális agymosás? Én csak kiengedtem a gyerekemet egy zacskó szotyival a meccsre, most meg az egyik oldal karóba húzna érte, a másik meg szentté avatna emiatt?
Hagyjátok békén a gyerekemet!
Tényleg leégettük magunkat a világ előtt? Gyorsan felmentem az egyébként nem túl igényes Daily Mail oldalára megnézni, mi volt az esemény visszhangja. Hát nem sok. Az angolokat sokkal jobban érdekelte a királynő plantina jubileuma, az egész eset csak egy rövid kis írást ért meg, alig néhány kommenttel, azok is arról szóltak, hogy az egész térdeplősdit be kéne már fejezni. Oké, akkor ezt a vonalat akár el is engedhetjük.
Másnap azért csak megkérdeztem a gyereket, ő is fütyült-e. Igen. Ajjaj. “És meg tudod mondani, miért?” “Mert az egész olyan cringe. (Akik nem ismerik a kiskamasz szlenget: a cringe olyan ciki viselkedést jelent, amit ha látsz, te érzed magad kényelmetlenül miatta. Szekunder szégyen magyarul.) A fociban nem kéne politizálni. Nem mindegy, ki fehér és ki fekete? A térdelés csak nevetséges, de nem old meg semmit. Olyat meg ne mondjanak, hogy minket akarnak oktatni, amikor ők meg a győztes meccsek után rakétákat dugnak a fenekükbe.” Közhelygyűjtemény? Igen. De ne is egy ötödikestől várjuk, hogy megváltsa a világot.
30 ezer gyerek persze 30 ezer család. Biztos, hogy van, akit már úgy engedtek el, hogy fütyülje ki a nyugati liberális majmokat. Biztos van, aki otthon is ezt a beszédet hallgatja éjjel-nappal. Olyan is van, aki már bánja, hogy kiengedte ide a gyerekét, mert csak a rossz ragad rá. És van olyan gyerek is, aki nem fütyült. Vagy tudatosan, vagy érdektelenségből. Miért is fütyült volna?
Eltelt már több nap, lassan lecsillapodnak a hullámok, a szájíz viszont egyre keserűbb. Megint ki lett használva a gyerekem. Oké, nem egy politikus mögött állt biodíszletként, hanem élete focimeccsére mehetett ki, de a motiváció tisztán politikai volt: na, most megmutatjuk, hogy holmi UEFA nem tud minket leállítani. A többihez hasonlóan helytelenül reagált egy számára idegen és kínos gesztusra, ami miatt egyesek szemében ő a náci, másokéban pedig a nemzeti hős. Pedig ő egyik szerepet se érzi magáénak. Ő csak egy 12 éves gyerek, aki hetet-havat összehord a világról, és akitől ezt a szombati élményt egyetlen eszme vagy politikai oldal sem veheti el.
