ANYÁK, AKIK NEM SZERETIK A LÁNYAIKAT

Anna harminchat éves, egy nagy multinál dolgozik vezetői pozícióban. „Nem akarok beszélni az anyámról” – mondja, miközben a témánk az, hogy honnan gyűjtsön bátorságot meghozni egy olyan döntést, amit az anyja egészen biztosan rosszallna (és amihez mellesleg semmi köze nincs). Majd mégis folytatja: „Az anyám soha nem helyesel semmit, amit csinálok. Egész kicsi korom óta arra emlékszem, hogy állandóan szidott. Azt mondta, hogy nem viszem semmire, hogy alkalmatlan vagyok. Már távol élek tőle, sikeres vagyok, most ezt nem tudja megbocsátani. Rengeteget dolgozom, hogy bizonyítsak neki, de hiába, mindig rossznak lát. Neki kellett mindig a legjobbnak lenni. Ő a sikeres üzletasszony, és most, hogy „többre vittem”, gyűlöl ezért. Bármit csinálok, mindig azt jósolja, hogy most teszem tönkre az életem, de ezen nem lepődik meg, mondja. Úgy érzem, ha valami kudarc ér, például amikor szakítottam a vőlegényemmel, akkor örült. Úgy tűnt, mintha győzött volna. Nem csak azért, mert ő megmondta előre, hogy nem fogok boldogulni, hanem mintha azt érezné, hogy igen, megint kiderült, hogy ő a jobb.”

Anna, bár szíve mélyén vágyik rá, nem fogja megszakítani a kapcsolatot az anyjával. Inkább saját magán dolgozik, hogy hogyan viselje el az anyai „átkokat”, és apjával találnak ki kommunikációs stratégiákat arra, hogy hogyan kezeljék a mamát, hogy minél kisebb és kevésbé romboló legyen a bejósolható robbanás. Nem is csoda, hiszen a felnőtt gyerekek, akik bár egész életüket a szeretettelen, sőt néha kifejezetten gonosz szülővel élték le, már csak legutolsó lépésként fordulnak a kapcsolat megszakításához. Nem azért, mert annyira vágynak a szülő közelségére, hanem sokkal inkább azért, mert ez szégyen. Tartanak attól, hogy a társadalom, a közösségük megbélyegzi őket. Azokra a szülőkre, akik megszakítják a kapcsolatot a gyerekeikkel, azt mondják az emberek, hogy hát mindent megpróbáltak, de ez a gyerek annyira elfajzott, hogy nem volt mit tenni. Míg ha a gyerek távolítja el magát a szüleitől, akkor azt mondják rá, hogy hálátlan, önző, narcisztikus – és még ki tudja miket. Ezt már nem csak én mondom, hanem Peg Streep, aki pszichológusként, és egy szeretetre képtelen anya lányaként évek óta foglalkozik ezzel a témával.

Csend és szégyen

Azt mondja, hogy a szülőket mindig mentegetni szokták, hiszen a szülőség nehéz, és az embernél néha elszakad a cérna. A gyerekről meg feltételezik, hogy hálásnak kell lennie azért, hogy felnőtt, fedél volt a feje felett és nem halt éhen, mintha a szülői szeretetteli viselkedés már csak hab lenne a tortán, bónusz, ami nem része a kötelező csomagnak. Ezért aztán a gyerekek, akikkel érzelmileg rosszul bánnak, nem is beszélnek arról, hogy mi van náluk otthon. Eleinte persze azért nem, mert nem tudják, hogy nem az a normális, hogy az anya nem törődik velük, hogy megszégyeníti, megalázza és szidja őket. Később, amikor járnak barátaiknál, eltöltenek más családoknál olyan családi vacsorákat, ahol jó a hangulat, és senki sem szól be senkinek, ahol szeretettel fordulnak egymás felé a családtagok, akkor azért, mert vállalhatatlannak, végtelenül megszégyenítőnek tartanák bevallani, elmesélni azt, hogy náluk otthon mi a helyzet.

Peg Streep azt írja, hogy miután megjelent a könyve, mely a szeretet nélküli anyákról szólt, felhívta - negyven év után - az egyetemi kollégiumi szobatársa. Megrendülve mondta, hogy ő is egy ilyen anya elnyomásában vergődött, és szomorúan állapították meg, hogy ha nem szégyelltek volna arról beszélni, hogy otthon milyen helyzetben vannak, akkor csomót segíthettek volna egymásnak. De mivel mindketten rejtegették az igazat, ezért úgy éltek egymás mellett egy pár négyzetméteres szobában egy évig, hogy az anyjuk rettenetes viselkedéséről egy szót sem ejtettek.

A cikk teljes terjedelmében a divány.hu  oldalán olvasható