Amikor a játszótéri névtelen anyuka lesz a legjobb barátnőd: a kisgyerekes anyák sajátos szövetsége
Onnantól, hogy a gyerekeid által szerzel barátokat, az anyukatársaknak a keresztnevük lesz az utolsó, amit megtudsz róluk.
Ha te is jársz játszótérre, baba-mama klubba. Ringatóra, akármire a gyerekeiddel, biztosan ismered az érzést. Megérkezel a játszótérre, becsukódik mögötted a kapu. Igyekszel rendesen lezárni: múltkor is kiszökött néhány óvodás, az anyukák pedig nem győzték találgatni, ki lehetett a hibás.
Körülnézel. Ismerős arcok. Itt van Zoé, Zselyke, Martin, Noel, meg még néhány gyerek, akinek a nevét egyelőre nem voltál képes megjegyezni. Tudsz róluk sok mindent. Tudod, hogy Zoé sürgősségi császárral született, alig élte túl, és anyukája nem tudta szoptatni. Tudod, hogy Martintól ha megkérdezik, hány éves, mondja és mutatja is, hogy “egy” - legalábbis anyukája állítása szerint. Rebeka pedig múlt héten egyszer bilibe pisilt.
A nagyobb gyerekek, ha még nem ismerik egymást, egymás mellé kerülve azonnal rátérnek a legfontosabbakra: “Ki a kedvenc szuperhősöd?” “Hányszor láttad a Jégvarázst?” “Hány éves vagy?” “Hogy hívnak?”
Az anyukák is, ha van rá lehetőségük, beszélgetnek, és meg is tudnak egymásról ezt-azt. Például megtudhatod, hogy Dorina anyukájának hány liter anyatej van eltéve a fagyasztóban, vagy hogy Bence anyukája épp az államvizsgájára készülne, de a gyerek mellet nem igazán megy neki. Hanna anyukáját pedig nem akarják visszavenni a munkahelyére, de egyébként sem menne, túl messze van.
A rendszeres beszélgetések néha olyan jól sikerülnek, hogy számot akarunk cserélni. És itt tesszük fel a kérdést, amit hónapokig egyikünknek sem jutott eszébe:
“Hogy hívnak?”
Szövetség az anyák között
A játszótéri anyukák között furcsa szövetség alakul ki. Nem tudjuk, van-e bennünk bármi közös azon kívül, hogy ugyanannyi idősek a gyerekeink, de jelenleg ennél fontosabb nincs is. Ha az egyik anyuka a homokozó szélén ül a kisebb gyerekével, miközben a nagyobb épp leesni készül a mászókáról, a jelen lévő szülőtárs gond nélkül visszahúzza. Ezen a helyen meg lehet beszélni a Thomas a gőzmozdonyt, a szobatisztaságra szoktatás kálváriáját, azt, hogy alszik-e, eszik-e, és néha úgy érzed, senki a világon nem ért meg annyira, mint ők. Pedig igazából nem tudsz róluk semmit.
A telefonod tele lesz Rékamama, Dávidanyu és hasonló nevekkel. Éppenséggel beleírhatnád azt is, hogy “Kovács Szilvi”, de abból soha nem tudnád, kiről van szó. A szövetségetek itt és most a gyereketekről szól.
Aztán ez lehet, hogy egyszer szép lassan megváltozik. Évek teltek el, mire a játszótéri anyukatársból, aki sokáig nem volt más, mint Balázs és Zsófi anyukája, szép lassan Andi lett. És már nem a gyerekek voltak a lényegesek, hanem mi. Már nem a gyerekek miatt jártunk össze, hanem azt próbáltuk összehozni, hogy hogyan lehetne nélkülük. A gyerekek pedig közben szépen nőnek, már felső tagozatosok, mi ülünk Andival egymás mellett a szülői értekezleten, amit Erika néni tart.
Erika néni. Akit mi évekig csak úgy ismertünk, hogy ő Dani anyukája. Több nyáron át ültünk egymás mellett a homokozó szélén, különösebben nem voltunk jóban, most mégis rendszeresen elkapjuk egymás tekintetét. Összemosolygunk. Mindegy, hogy ő most az osztályfőnök, mi pedig a szülők. Valahogy mégis van köztünk egy eltéphetetlen szövetség. Az ő gyereke fejére szórta egyszer az enyém a homokot, az övé pedig válaszul az enyémet verte kis lapáttal. Tudtunk a hányós-hasmenéses vírusokról, a válogatásról, és a bölcsődei jelentkezés kilátástalanságáról.
Most pedig már a keresztnevét is tudom. Bár gyanítom, neki én továbbra is csak Levente anyukája maradok.
Forrás: Scarymommy.com
Fotó: Gettyimages.com
