ADHD, autizmus, figyelemzavar, viselkedésprobléma, szorongásos zavarok 2. - Az ösztönösség szerepe a lovasterápiában

Az interjú első része, ezt már olvastad?  ITT.

Mennyi az a minimális idő, ami alatt már érezhető, a viselkedésben is megmutatkozó, látható változást lehet elérni?

A legrövidebb folyamatok körülbelül 3-4 hónap elteltével mutatnak észrevehető változásokat, ami ez idő alatt heti 1-1 terápiás alkalmat jelent. Ez olyan probléma, ami konkrét, valamilyen átmeneti krízist hoz elő, valamilyen nehézséget, amilyen például egy iskolaváltás, költözés, és olyan gyermeknél, kamasznál, aki egyébként egy stabil alapokkal bíró, megfelelő családi környezetben él, csak megbillen. Az ebből való helyrehozásra lehet elég 3-6 hónap. Ha a probléma mélyebben gyökerezik, akkor másfél-két év is lehet.

Mennyi idő egy terápiás foglalkozás?

A gyerekekkel 50 percesek, a kamaszokkal, 12-13 éves kortól, és a felnőttekkel 90 percesek a foglalkozások, mert velük már fontosabb a verbális keretezés. Ez azt jelenti, hogy kezdünk a rendelőben, beszélgetünk arról, hogy mi történt az elmúlt héten, mi foglalkoztatja őket, és ami ezen elhangzik, abból keressük meg, hogy mi lesz az aznapi lovas alkalom, milyen élményre, gyakorlatra vágynak. Eleinte ezt én segítek megfogalmazni, de 5-8 alkalom után önjáróak, egyre tudatosabbak és maguk mondják meg, hogy mivel, milyen feladattípussal szeretnének dolgozni, mert már összekapcsolják, hogy milyen lovas helyzetben tudják azt megélni, megtapasztalni. A terápia ilyenfajta vezetése gyorsan átkerül a páciensek kezébe. A verbális rész után kimegyünk és csinálunk valamit a lovakkal, majd a végén ezt fel is dolgozzuk. Hozzákötjük, a párhuzamokat megkeressük a mindennapi élettel. Hogyha ez egy konfliktus például két barátnő között vagy egy iskolai helyzetben megjelenő nehézség, akkor arra keresünk valamit és aztán visszacsatoljuk, hogy a valamilyen irányba való elmozdulás hozott-e változást számára a megélés, a működés vagy a hatékonyság szempontjából, és akkor ez hogyan valósulhat meg a való életben, az iskolában. Folyamatosan átkonvertáljuk a mindennapokat a lovas helyzetbe, és azt vissza a mindennapokba. Ehhez már szükséges a 90 perc.

A gyermekeknél, minél kisebb, annál kevésbé tudatosítjuk azokat a dolgokat, amiket a 90 perces terápia során a felnőtteknél, de ez nem is baj, mert náluk a játékosság a legfontosabb. A terapeutának tudatosnak kell lennie, hogy miért abba az irányba viszi őket, amerre, de én az ő esetükben is szeretem rájuk bízni, hogy válasszák ki, mit szeretnének csinálni.

A gyermekeknél inkább ösztönösen működik a terápia?      

Ösztönösen, de a terapeuta vezetése mellett, aki tudja, hogy miért kíséri, vezeti bele adott helyzetbe őket. A felnőtteknél is jelen van ez az ösztönösség, mert a lovak is így szólítanak meg minket. Hagyhatnánk nagyobb teret náluk is a spontaneitásnak, de ők szeretik összekapcsolni a dolgokat, a megélést a megértéssel, és keresik is, hogy mit és hogyan tudnak hasznosítani ezekből a helyzetekből, hogyan ültethetők át a terápián megélt dolgok a mindennapokba. Az igény, a tudatosság és az érettségi fokuk is más a gyerekekhez képest.

Akik felkeresnek, miért a lovasterápiát választják?

Többféle motiváció van. Az egyik, ami nagyon pozitív, ha valaki vonzódik a természethez, az állatokhoz vagy a lovakhoz. A másik, amikor valakivel már nagyon sok mindent megjártak, a klasszikus utakat, és sok terápiás kudarc után érkeznek meg egy hatalmas, tehetetlen csomaggal. Ilyenkor nagy reményvárás van bennük. Ebben az esetben el szoktam mondani, hogy ez is „csak egy” pszichoterápiás módszer. Mert valóban van olyan, hogy valakinek a zeneterápia, a pszichodráma, a művészetterápia vagy akár a lovasterápia segít, de egyik sem jobb vagy rosszabb a többinél, csak más. 

Ritkán, de előfordul az a motiváció is, amikor a szülő nem akarja elmondani a gyereknek, hogy pszichológushoz jár, és lovaglásként csomagolja a szituációt. Éppen ezért mi nem csak a szülőkkel, hanem a gyerekekkel is kötünk szerződést, hogy ők mire szeretnék használni ezt az időt, teret, amit nálunk töltenek. Van, aki ezt már az elején meg tudja fogalmazni – nyilván, ez életkortól is függ –, van, aki csak később, akár fél év múlva. Többféle célt fogalmaznak meg a gyerekek: egyesek csak lovagolni szeretnének, mások bátrabbak akarnak lenni vagy nem félni a lótól. Ezek mind jók kiindulásnak, de legtöbbször ezek változnak, alakulnak a terápia során.

A lovaglás vagy a pszichológia volt előbb jelen az életedben?

Mindig is vonzódtam a lovakhoz, bár gyerekként sosem adatott meg, hogy lovagoljak, mint a sajátjaimnak. 16 évesen jártam lovastornázni, de az nagyon nem ment, majd egyetemistaként kezdtem el újra. Tehát a lovaglás volt előbb, de valahol már az elején egyértelmű volt számomra, hogy ez sokkal több lesz annál. Amikor a második gyermekem megszületett, aki autista, – most 17 éves – akkor, ott, az én saját krízisemben –, ami ahhoz kapcsolódott, hogy egy egészséges gyermeket vártam és szembesültem azzal, hogy egy másfajta életre kellett berendezkedem, – találtam vissza a lovakhoz. Az, amit nekem abban a helyzetben adott, amit saját magamon tapasztaltam, azt próbáltam évekkel később, már, mint szakember hasznosítani a munkám során (szenvedélybetegekkel dolgoztam egy rehabilitációs intézetben).

10 éve hoztuk létre a Kapcsolat Lovasterápia Központot Pilisszántón, de előtte is, a Magyar Lovasterápiás Szövetségnél, a rehabilitációs intézetben és különböző formákban, gyakorlatilag 15 éve folyamatosan lovakkal dolgozom.

Segít a munkádban a saját tapasztalás?

A legtöbb szakembernek van saját tapasztalása, ami ahhoz segít, hogy tudjuk, milyen egy krízisben lenni, abból kijönni, de nem az a lényeg, hogy azt osszam meg, ami velem történt, mert minden család és minden eset teljesen más. Éppen ezért igyekszem nem a saját megoldásaimat erőltetni.

A saját gyermekednél is használtad a lovasterápia eszközeit?

Igen, a kezdetektől, bár ez akkor még nem lovasterápia volt, csak a kezdeti próbálkozások.

Mikor intézményesült a lovasterapeuta képzés? Hol és ki végezheti el?  

2004-ben indult az első, pszichológusoknak szóló képzés, amibe fejest is ugrottam. Miután ez volt az első Magyarországon, nagyon sok külföldi szakembertől tanulhattunk, sokféle módszertant láthattunk, tapasztalhattunk, ami nem volt egységes. Ez arra volt jó, hogy akik akkor végeztünk, létrehozhattuk a saját módszertanunkat, a saját szájunk íze szerint. Jelenleg én is részt veszek a Magyar Lovasterapeuta Szövetség képzésében, mint oktató, ami azóta akkreditált, integrált és sokkal egységesebb lett. Ami lényeges, hogy pszichológus alapdiplomára épül.

Ezeken kívül van egy módszertani műhelyem is, ahol különböző témákra fókuszálva átadom azt, amit az adott területről tudok, gondolok. Ez nem akkreditál, sokkal inkább egyfajta látókör szélesítés, segítség azoknak, akik érdeklődnek a lovasterápia iránt.