A tanult amerikaiak kikövezték a váláshoz vezető utat – majd a házasságot választották

A 60-as 70-es évek ellenkulturális forradalma (szexuális forradalom, popkultúra megváltozása) az amerikai családot a káoszba taszította: a fiatal felnőttek, különösképpen a tanult liberálisok fellázadtak a „bébibummot” hozó 50-es évek szigorú normái ellen, és olyan, korábban peremhelyzetű életstílusok felé fordultak, mint a nyitott házasság vagy az anyák korai munkába állása. Felfeslett a „törvények szövedéke”, ezért senki nem tudta igazán, mik is lesznek az új, általánosan elfogadott normák. Az 1965-től 1980-ig tartó időszakban a válással végződő házasságok valószínűsége megduplázódott: 50%-ra szökött fel. 

A korszak kutatói általában azt feltételezték, hogy a válások számának növekedése folytatódni fog. Többek, akik kulturális szempontból viszgálták a kérdést, azzal érveltek, hogy az emberek individuális törekvései, személyes előrehaladásuk és a korábbi normáktól való függetlenedni akarásuk a házasságok számának csökkenését és a válások gyakoriságát növelni fogja. Mások a kérdést közgazdaságtani szemszögből vizsgálva amellett érveltek, hogy a klasszikus nemi szerepek felbomlása alá fogja ásni a házasságokban létrejövő munkamegosztás előnyeit. A kulturális és gazdasági elemzések ha össze is csaptak, abban egyetértettek, hogy a tanult liberálisok nem a házassághoz vezető út alapjait teszik le, hanem épp az ellenkező irányba haladnak.

Szinte senki nem számított arra, ami 1980 után következett: az egyetemet végzett amerikaiak körében a válások valószínűsége zuhanni kezdett. Annak ellenére, hogy a párkapcsolattal és szexualitással kapcsolatos értékeik, normáik fellazultlak, a tanult liberálisok egyre inkább lettek a családi stabilitás és az intenzív, aktívabb gyermeknevelés hívei. A meggyőződésük – miszerint a házasság nem kötelező, és a válás elfogadható döntés – nem változott, de a saját életükben egyre inkább arra törekedtek, hogy egy mindkét házastárs számára kielégítő, egalitárius, azaz egyenlőségen alapuló házasságot építsenek fel. Napjainkban az edukált szabadelvűek tehát határozottan kiállnak az önkiteljesedés, az önrendelkezés és az önkifejezés értékei mellett, de úgy gondolják, hogy ezen értékek gyakorlati megvalósulásának elsődleges eszköze a családi stabilitás.

A szegényebb, kevésbé tanult amerikaiak, különösen az érettségi nélküliek körében éppen az ellenkező tendencia tapasztalható. Noha az együttélés, azaz élettársi kapcsolatok terén köreikben nincs változás a korábbi évtizedekhez képest, sokkal kisebb a valószínűsége, hogy házasságra lépnek, és ha ezt meg is teszik, kedvésbé elégedettek, és nagyobb valószínűséggel válnak el.

A társadalomtudósok három nagyobb lehetséges magyarázattal álltak elő. Az egyik az volt, hogy a kevésbé tanult amerikaiak elveszítették a házasság intézményébe vetett bizalmukat. Ezt a teóriát azonban adatok cáfolták: egy felmérésben, melyben arról kérdezték az embereket, egyetértenek-e azzal az állítással, hogy "a boldog, kiegyensúlyozott házasság az egyik legfontosabb dolog az életben", lényegében nem volt különbség a válaszokban sem a tanultság, sem a vagyoni helyzet mentén. Minden társadalmi osztályban igen nagy arányban egyetértenek ezzel a kijelentéssel.

A másik lehetséges magyarázat az, hogy az alacsonyabb társadalmi-gazdasági státuszúaknak más, talán téves elképzelései vannak arról, hogy miként működik egy ideális házasság. Mivel a házasság mint érték körüli zűrzavar a hatvanas években kezdődött, ésszerű volt azt feltételezni, hogy idővel az amerikai társadalom különböző rétegeinek a jó házasságról alkotott elképzelései is különfélék lesznek. És az is lehet, hogy némely elképzelések inkább eredményeznek jó és tartós házasságokat, mint mások. Ám e feltételezést is kutatási adatok cáfolták meg: a legtöbb amerikai, függetlenül a társadalmi rétegektől, magáéve tette a házasság egy olyan eszményét, melyben a házastársak nem csak a szerelem miatt fordulnak egymás felé, hanem az önkifejezés, önkiteljesítés és a személyes fejlődés miatt is. A legtöbb amerikai egyetért azzal, hogy a sikeres házasság lényeges összetevője, hogy "megértsék egymás vágyait és álmait" – sokkal inkább fontos, mint a szükséges anyagi megtakarítások, azonos eszmék és értékek vagy a jó szexuális élet. A mai amerikai polgárok olyan társra vágynak, akik segítenek nekik a fejlődésben és önkiteljesedésben.

A harmadik lehetséges magyarázat szerint e magasztos törekvések megvalósításához feltétlenül szükséges a befektetett idő, odafigyelés, türelem és fogékonyság, és mindezek talán nehezebben elérhetők vagy megvalósíthatók a szegényebb, alacsony iskolázottságú amerikaiak számára. A hétköznapokban, ha elromlik az autójuk vagy megsérülnek, sokkal jobban ki vannak téve a munkanélkülivé válás, a nélkülözés vagy a kilakoltatás veszélyének. A munkahelyi időbeosztásuk rugalmatlanabb lehet, nem valószínű, hogy bébiszittert tudnak fizetni, tehát nehézségbe ütközik az, hogy házastársukkal rendszeresen legyen idejük egymásra. És ha mégis kettesben lehetnek, a köztük zajló párbeszédre mind érzelmileg, mind témákat tekintve rányomja bélyegét a sok stressz: arról beszélgetnek, hogyan húzzák ki anyagilag hó végéig, arról vitatkoznak, hogyanan egyeztessék össze a gyermekfelügyeletet a munkarendjükkel stb. A tudományos adatok általában jobban támogatják ezt a harmadik teóriát: az alacsonyabb társadalmi rétegekbe tartozóknak azért küzdelmesebb, hányadtatottabb a házassága, mert a gazdasági körülmények megnehezítik azt, hogy kövessék az új, házasságról kialakult eszményt.

Az iskolai végzettség és a kereset természetesen nem szükségszerűen meghatározó. Sok egyetemi végzettségű, jó fizetésű embernek van pocsék házassága, és a szegényebbek között is vannak boldog házasok. De a szegényebbeknek továbbra is folyamatosan nehezebb lesz a jó házasságért és családi stabilitásért folytatott küzdelem, mindaddig, amíg anyagi körülményeik nem közelítenek az amerikai nemzet új házasságeszményéhez.

A cikk forrása: The Atlantic