"A nyáron szeretném kipihenni az elmúlt négy év szülői munkaközösségi tagságát" - olvasói írás
Mi legyen a búcsúajándéka a tanároknak?
Amikor az első szülői értekezleten felmerül a kérdés, hogy ki szeretne osztálybizalmi, azaz szmk-s lenni, akkor hirtelen mindenki mereven a papírjába bámul, hirtelen leesik a ceruzája a padlóra, retikül méretűre összehúzza magát a retikülje mögött, hogy még csak véletlenül se merüljön fel a személye. Szerencsére egy szülő mindig akad, aki elviszi balhét.
A többség megússza a felelősséggel járó feladatkört, és évekig lubickol a passzivitás kényelemében. A szülői Facebook csoportokban, egy-két lelkes anyukán vagy apukán kívül a nagyon elfoglalt szülők jó része az osztálybizalmi felvetéseire vagy egyáltalán nem reagál, vagy habozás nélkül egyetért, csakhogy mentse magát a teendők alól... – és általában ennyiben ki is merül a dolog.
Egy szmk-s anyuka olvasónk kis iskolai abszurdját olvashatjátok.
2020 szeptemberében az ötödik osztályt kezdtük, ami nagy ugrás volt az alsóhoz képest. Az első szülői értekezleten mindannyian izgatottan néztünk körül, mit várhatunk az iskolától, de még inkább, mit vár tőlünk majd a felső tagozat. Ez utóbbit inkább hagyjuk…
A szokásos információátadás után kérdés következett az osztályfőnöktől: ki vállalja az szmk-t, vagyis a szülői munkaközösség képviseletét? Csönd. Majd még nagyobb csönd. Senki nem jelentkezik. Mindenki a másiktól várja a megváltást. Ami azért is érdekes, mert azt gondoltam, sokan be akarnak majd vágódni az új osztályfőnöknél. De nem így lett.
Felemelem a kezem, csak az orromat szeretném megvakarni, mire az osztályfőnök: „Nagyon köszönjük, akkor megvan a jelentkezőnk!” – mire reagáltam volna, már írták is be a nevemet a szmk-tagok listájára.
Na, szép. Úgy indultam el erre a szülői értekezletre, hogy most biztosan nem szólalok fel, nem mondok semmit, már csak azért sem, hogy ne húzzuk az időt. Erre szmk-tagként megyek haza. Mit kapok ezért a férjemtől! Már hallom előre: „Mit panaszkodsz, te vállaltad el. Mondtad volna vissza….”
Győzködöm magam, nem is olyan sok munka, egy-két értekezlet, egy-két rendezvény. Na, de a karácsonyi és az év végi ajándékok!
Kérdést teszek fel a szülői listára: „Mit gondoltok erről és erről…?”
Válasz: semmi.
Jó, megoldom egyedül, végül is ez az én feladatom, csinálom.
"Adjunk a női tanároknak illatosítót!"
A helyzet akkor vált teljesen abszurddá, amikor nyolcadik év végén a búcsúajándékokat kellett kitalálni, megszervezni, megrendelni.
A kérdés most is úgy hangzott, mint eddig: „Mit gondoltok?” Természetesen most sem jött válasz a szülőktől, és ezen most is meglepődtem, de nem értem, miért, hiszen eddig sem jött válasz. De valahogy úgy voltam vele, hogy a búcsúajándék ügyében azért kicsit aktívabbak lesznek a szülők. De nem. Sebaj! Bedobom az ötleteimet, aztán lesz ami lesz. Végül egyetlen szülő jelezte (vagyis csak ő reagált valamit), hogy egyáltalán nem ért egyet az tervemmel, sőt, neki sokkal jobb van. Ezt azonban elég harciasan tette. Szerinte az én ajándékom egyáltalán nem jó, mert csak porfogó, adjunk a női tanároknak illatosítót, mert az nem csak díszíti a lakást, de funkcionális is.
Kezdeményeztem, hogy „csodálatos” felvetését küldjük át az osztálycsoportba, szavaztassuk meg a szülőkkel, de ettől mereven elzárkózott. Nehogy már az ő szuper ötletéről még szavazzunk is. Esetleg nehogy leszavazzák.
Persze az én ötleteimről lehet. (De nincs egy szavam sem, a férjem előre megmondta, hogy mire számítsak). Alkotni nehéz, kritizálni könnyű – ezek a gondolatok jártam a fejemben.
Lapítottam, nem akartam megbántani, természetesen nem küldtem el az osztálycsoportba a levelét, és még neki sem írtam meg, hogy az ötlete egy fabatkát sem ér, egyszerűen csak javasoltam olyan ajándékötletet, ami végül számomra is jó megoldásnak tűnt. Remélem, a tanárok örülnek majd az ajándékoknak, amit közösen találtunk ki. Ja, nem közösen!
A nyáron szeretném kipihenni az elmúlt négy év szmk-tagságát, és már készülök az ősszel középiskolába kerülő gyermekem első szülői értekezletére: vigyázok az orromra, nehogy meg kelljen vakarni.
A viccet félretéve, ha szükség lesz rá, és senki nem vállalja, természetesen teszem, amit kell. Csak a férjem meg ne tudja.
Nyitókép: Getty Images
