„A GYEREKE OLYAN LESZ, MINT EGY SZOBANÖVÉNY. TEGYE INKÁBB INTÉZETBE, HOGY NE RONTSA A CSALÁDI LÉGKÖRT” – ÉLET EGY PRÓBATÉTELES GYEREKKEL
Vannak olyan próbatételek, amelyek elé egy gyereket sem lenne szabad állítani, és vannak olyan terhek, amiket egyetlen szülőnek sem kellene cipelnie. A világ azonban már csak ilyen: irracionális, és sokszor minden logikát nélkülöz. Így nem marad más választásunk, mint hogy saját magunk adjunk értelmet annak, ami velünk történt. Jáger Mónika élete először hét évvel ezelőtt változott meg gyökeresen, amikor extrém korababaként (huszonhatodik hétre, 98 dkg-mal) megérkezett a kisfia, Alexander, aki élete első hónapjaiban elszenvedett két nagyon súlyos agyvérzést is, majd ezt követően volt egy életmentő shunt műtétje. Filákovity Radojka riportja a wmn.hu oldalán.
Amikor Mónika magas alakja feltűnik az út másik oldalán, rögtön tudom, hogy ő az. Eredendő kedvesség sugárzik belőle. Mosolyog, pedig nehéz éjszakán vannak túl, Alexander egy szemhunyásnyit sem aludt: reggel fél hétkor szenderült álomba, így most Mónika egy barátnője őrzi az álmát, míg mi sétálunk egyet. „Nem éppen a jó alvásáról híres mostanában” – jegyzi meg. Nem panaszkodik, nem kesereg, csak tényeket közöl. A mindennapjaik olyan kihívásokról szólnak, amiket a többségünk elképzelni sem mer, és amikbe rengetegen beleroppantak volna. Ő azonban kitartóan megy tovább, hogy bebizonyítsa: az anyai akarat hegyeket képes megmozgatni.
Kicsim, innen szép győzni!
Alexander extrém korababaként érkezett hét évvel ezelőtt két felnőtt fiútestvére mellé. Mónika már hetek óta kórházban volt, amikor a fia úgy döntött, ideje, hogy megismerje végre a szüleit. Amikor arról kérdezem, milyen érzés volt, hogy ennyivel korábban kellett világra hoznia a kisfiát, azt mondja: ezen még soha nem gondolkodott, az adott szituáció ugyanis mindig hozta magával a következő lépést.
„Pár órával a szülés után már felálltam, és elindultam Alexanderhez, alig tudtak visszatartani. Benyúltam az inkubátorba és azt mondtam: Kicsim, innen szép győzni.
És onnantól »programoztam«, nap mint nap elmondtam neki, hogy mi a dolga, és hogy maximálisan biztonságban van, mert én háttérként mellette állok és feltétel nélkül szeretem. Annak ellenére, hogy voltak nagyon nehéz pillanatok – amikor súlyos tüdőgyulladása volt, vagy amikor lélegeztetőgépre tették –, egy percig sem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy összeomoljak, mert tudtam, hogy csak rám támaszkodhat. Sírtam, de nem ő előtte.”
Alexander – ahogy Mónika nevezi – próbatételes kisfiú (szerinte ugyanis a „sérült” és „fogyatékos” kifejezések megbélyegzők, többet ártanak, mint használnak). Élete első hónapjaiban elszenvedett két nagyon súlyos agyvérzést, majd ezt követően volt egy életmentő shunt műtétje. Közel három hónapot töltöttek kórházban, az édesanya pedig végig ott volt fia mellett.
Kezdetben úgy érezte, magukra lettek hagyva ebben a helyzetben
„Kaptam egy hős kisfiút, és senki sem adott segítséget arra vonatkozóan, hogy őt hol és hogyan kellene fejleszteni. Hogy mi várható ezután.
Az orvostársadalom egy része lemond a próbatételes gyerekekről. Számtalanszor hallottam már érintett szülőktől, hogy azt mondták nekik: »A gyereke olyan lesz, mint egy szobanövény. Tegye inkább intézetbe, hogy ne rontsa a családi légkört.«”
És bár Mónika hasonló megnyilvánulásokkal nem találkozott, teljesen tanácstalan volt a tekintetben, merre induljanak. Így segítség híján kezébe vette a dolgokat: rengeteg szakirodalmat olvasott, kutatott, telefonált. Az első két évben sokat dolgozott azért, hogy megtalálja Alexandernek a legmegfelelőbb fejlesztő módszereket és szakembereket, akik segíteni tudnak. Ebből a magárautaltság-élményből született az ötlet, hogy létrehoz egy közösséget, amelyben olyan érintett szülők kaphatnak segítséget, akiknek szintén próbatételes a gyerekük. Abban ugyanis biztos volt, hogy nem ő az egyetlen, aki hasonló nehézségekkel küszködik – arra gondolt, talán a tapasztalatai másoknak is hasznára válhatnak. Arról nem is beszélve, hogy egy sorstárs közösség egy ilyen helyzetben óriási megtartó erő lehet. „Hat éve hoztam létre a Higgy Bennem Programot. Kezdetben az érintett szülők csak csendes megfigyelők voltak, majd szájról szájra terjedt a híre. Azért vagyunk itt, hogy segítsük, támogassuk egymást” – mondja Mónika.
A cikk teljes egészében a wmn.hu oldalán olvasható.
