Elsősorban a párkapcsolatok sokszínűsége, dinamikája, törvényszerűségei, illetve a családi működést érintő kérdések foglalkoztatnak: hogyan hatunk egymásra, hogyan járulunk hozzá az életünk alakulásához. A bizalmukkal megtisztelő emberekkel sokféle szemszögből térképezzük fel a meglévő erőforrásaikat, és azokra építve, aktiválva keressük együtt a megoldásokat.
26 megválaszolt kérdés
Horváth Magdolna
Család- és párterapeuta, mediátor, tréner
A szakértő utóbbi válaszai:
4,5 éves nem beszél másokkal
Spanyolországban élünk. A 4,5 éves, nagyon érzékeny, kíváncsi, jó humorú, fizikailag kb. fáraszthatatlan kisfiam nagyjából csak itthon, vagy csak velünk hajlandó verbalisan kommunikálni. A saját korosztályaval a non-verbalis lassan kezd oldódni, de oviban (sem) továbbra sem hajlandó beszélni. Kitűnően használja a magyar, olasz nyelvet, érti az angolt. És otthon naponta vagy fél órát eljátszik spanyolul is, pl a 1,5 éves öccsével. Emellett szinte naponta megtortenik a duhkitores. Vagy ovi után, vagy később, vagy este... Az óvó néni egyelőre csak azt nehezményezi, hogy nehezen tudja "osztalyozni", mivel, ugye verbalisan nem kommunikál. Egyébként, szerintem, kölcsönösen szimpatikusak egymásnak. Rendkívül feszültnek érzem,miután kijön az ovibol, habár már összemosolyog más gyerekkel, és, van olyan is, aki nyitna felé. Én, mint a szülője, konkretan hogyan segithetem őt és ez által a családunk napjait is? Köszönöm, ha futja az idejéből válaszolni, üdvözlettel.
Válasz
Kedves Szülők! Köszönöm a bizalmukat.Az a lehetőség, hogy Spanyolországban élnek,sok előnyt és lehetőséget tartogat, ugyanakkor sok nehézséget,alkalmazkodást is kíván az egész család részéről, különösen – ahogyan írják– egy nagyon érzékeny gyerek számára. Lehet, hogy fizikailag fáradhatatlan, de mentálisan nagyon megterhelő ennyi nyelv között eligazodni, azokra reagálni, váltogatni. Nem csoda, hogy hatalmas feszültség keletkezik benne, amit dühkitöréssel tud valahogy levezetni. Az otthon biztonságában megjön a kedve szavakkal beszélni. Fontos, hogy lehetősége legyen többet pihenni – ha meg tudják oldani – kevesebb időt töltsön intézményben. Ne erőltessék a verbális beszédet, hagyják a saját tempójában, a saját kifejezési eszközeit használni.Üdvözlettel:Horváth Magdolna
Mi lehet a lógás hátterében?
Tisztelt Szakértő!
Szeretnék segítséget kérni. Három gyermekem van, a nagy fiam 16 éves, lógások miatt most járja másodszor az első évet a szakiskolában. Megbeszéltük többször, hogy befejezi a lógást és rendesen jár iskolába. De sajnos ez nem így történt, már most is tetemes a hiányzása. Mivel nagycsaládos vagyok és egyedül keresek a családban, muszáj vállalnom a külföldi munkát. Miden nap nézem a digitális naplót, de sajnos 1000 kilométerről nem sokat tehetek. A feleségem minden nap elindítja az iskolába, de valamiért van, hogy kihagy órákat vagy egész nap tekereg. Most a legújabb találmány orvostól igazolást kérni - és kap. Ja, az iskola 40km-re van a községünktől, ezért nehéz követni. Nem tudjuk, mitévők legyünk, bántani nem akarom, a szép szó meg nem ér nála semmit. Valami olyan iskola kellene, ahonnan csak hétvégen engedik haza és felügyelik, hogy legalább egy szakmája legyen. Úgy érzem, a törvény sem segít, csak a pénzről szól. Attól, hogy elveszik a családi pótlékot meg esetleg pénzbírsággal sújtanak, akkor majd jár iskolába és lesz szakmája? Őt ez nem érdekli, már milliószor megbeszéltük, de egy hét után minden kezdődik elölről.
Előre is köszönöm.
Tisztelettel [NÉV]
Válasz
Kedves Uram!
Családterapeutaként mindig úgy hatékony tekinteni a problémára - bármilyen furcsán is hangzik-, hogy vajon mi lehet annak funkciója. Jelen esetben, 16 éves fia - a felnőtté válás, férfivé érés küszöbén - viselkedésével „érte el”, hogy magára tudta vonni az Ön figyelmét, még1000 km távolságból is. „Elérte”, hogy ennek kapcsán édesapja vele folytasson visszatérő beszélgetéseket, hogy ő legyen a figyelem középpontjában. Átélve annak kellemes, bensőséges pillanatait, meg is ígéri, hogy ezen túl bejár az iskolába. Azonban, ha ezt meg is tenné, elveszíthetné ezt a kedvező pozíciót, ezt a kizárólagos figyelmet. Ezért „nem érdeke”, hogy meg is tegye.
Természetesen ezek a folyamatok nem tudatos szinten, előre kitervelt módon történnek. Fia nem szándékosan teszi mindezt.
Sok család kényszerül arra, hogy a megélhetés miatt az apa szinte csak virtuális lény a családban, még akkor is, ha nem külföldön vállal munkát. Sajnos nem is mindig lehet ezen sokat változtatni. A munkalehetőség, főleg, ahol meg is fizetik a munkát - ritka kincs. Mégis, fontos gondolkodni azon, hogyan lehetne fia hiányát figyelembe venni, orvosolni.
Ebben a korban nagyon fontos, hogy a férfi-minta, férfi-erő elérhető legyen a kamasz számára. Akivel azonosulni tud, akitől eltanulhatja a férfi-szerep (apa-társ) összetevőit.
A megtapasztalható, biztonságot adó határok, szabályok kijelölése is az apa dolga. Ha ez a kontroll nagyon távoli, kiprovokálhatja maga a gyerek, a kamasz magatartásával a határszabást, illetve viselkedésével „behívja” az anyja mellé segítségként az apát!
Emellett a távolban dolgozó, élő apa elindíthat egy olyan félelmet, fantáziát is a gyerekekben, hogy veszélyben van a család egysége, a széteséstől való félelmében viselkedésével „magára rántja a figyelmet”, ami összehozza a házastársakat. Ha baj van, együttműködünk!
Mindezek tudattalan folyamatok, mégis beáldozódhat a gyerek, a kamasz jövője.
Ha átlátjuk ezeket a mozgatórugókat, összefüggéseket, akkor számba vehetjük a különböző megoldásmódokat is.
A legfontosabb, hogy ne a problémaviselkedés tartsa fenn a párbeszédet, ne ehhez kapcsolódjon kizárólag az Ön figyelme fia felé, hanem e nélkül is találják meg a lehetőséget a kapcsolódásra.
E témán kívül is beszélgessenek akár skypon keresztül bármiről, ami érdekelheti mindkettőjüket, és lehetőség szerint szervezzenek közös programokat. Emellett szerencsés esetben akadhat a családban is olyan nagybácsi, nagypapa, vagy családon kívül más tekintélyszemély (edző, pedagógus,stb.) aki besegíthet a pozitívminta-adásban, a férfi és felnőtt identitás kialakításában.
Üdvözlettel: Horváth Magdolna
Túl szigorú lettem hozzá?
A segítégüket kérem 5 éves kislányommal kapcsolatban, aki jelenleg középső csoportos. 2,5 éves korában került be az óvodába, a beilleszkedés viszonylag gyorsan ment. Én nagyon korán visszamentem dolgozni, mikor ő másfél éves volt, és az ovikezdésig általában a dédimamája illetve a szüleim vigyáztak rá délutánonként! Már az első szülői értekezleten jelezték felém az óvónők, hogy gondok vannak vele. Nagyon félt minden idegen helyzettől, embertől. Hetente látogatta őket az óvoda orvosa és ő egyszerűen nem mert eléállni! Fejére húzta a takaróját és sírva elbújt a sarokba. Azt mondták, látszik rajta, hogy egy ember volt vele sokáig. Aztán változott a helyzet. Nagyon hamar feltalálta magát, az orvossal is megbarátkozott, sőt átesett a ló túloldalára. Irányító ember lett belőle, akinek nagyon nagy az akarata! Eleinte nagyon jól tudta irányítani a társait, de nehezen fogadta el a közösségi szabályokat! Most már sokszor a társai is ellenszegülnek neki. Sokszor ellenkezett az óvónőkkel, rosszul tűrte, ha valamit nem engedtek neki. Óvónője kérte, hogy legyünk vele szigorúak, ne engedjünk meg neki mindent, mert akkor ezt a rossz tulajdonságot csak erősítjük benne. Ez a probléma az elmúlt két évét végigkísérte és jelenleg már más baj is van vele. Úgy érzem, hogy talán túl szigorúak lettünk vele szemben és annyira akartuk, hogy jó gyerek legyen, hogy olyan elvárásaink voltak vele szemben amit még egy nagyobb gyerektől sem lehetne talán elvárni. Történt egyik nap, hogy kinevette az óvónőt, aki kérte a lányomat, hogy itthon számoljon be nekem róla. Kislányom persze hallgatott, én meg itthon semmit sem sejtettem a dologból. Kb az eset után másfél héttel kaptam egy levelet, amiben tájékoztattak a történtekről. Ugyanis a kislány azt mondta az oviban, hogy itthon elmondta nekem, hogy mit csinált, pedig ez nem volt igaz! Természetesen ez kiderült. Büntetése az oviban az volt, hogy az anyák napi műsorban elvették tőle a szerepet, amire pedig nagyon készült! (Nem is kapta vissza utólag sem!) Mikor én megtudtam, mi történt, teljesen kétségbe estem és beszéltem az óvónővel. Szerinte a kislány a könnyebb megoldást választotta: hazudott, mert így azt gondolta, hogy megússza a dolgot, mivel azért belül érezte, hogy bajt csinált. A társai is néha kirekesztették emiatt a játékból. Azt mondta nekem, hogy azért nem mondta el itthon, hogy mit tett, mert félt, hogy kikap érte! Ekkor ijedtem meg nagyon, és arra gondoltam, hogy talán az egészről mi, a szülei tehetünk. Félek büntetni is, mert attól tartok, hogy a büntetés csak erősíti benne az ellenszegülést és a makacsságot, viszont azt mégsem lehet hagyni, hogy ha rosszat tesz. Hol az arany középút?
Válasz
Kedves Anyuka!
Köszönöm a hosszú levelet. Érezhető, hogy nagyon aggódik kislányáért, szeretné, hogy mindenkinek megfeleljen a magatartása. Talán fontosabbnak tartja, hogy másoknak megfeleljen a viselkedése, mint azt, hogy saját tempójában tudjon alkalmazkodni a változásokhoz. Van némi ellentmondás is a levélben. Azt írja, hogy az óvodai beilleszkedés gyorsan ment, ugyanakkor már az első szülőin jelezték, hogy baj van vele. Másrészt azt a megállapítást, hogy sokáig egy ember volt vele, sem értem, mivel 1,5 éves korától már a dédi, a nagyszülők és Ön felváltva voltak vele.
Amit konkrétan megtudtam a levélből, az érthető folyamat, természetes reakció egy 2,5 éves gyerektől, aki először kerül közösségbe. Az a normális, hogy először félénk, és lassabban oldódik, aztán, mikor már ismerős a hely, a gyerekek, a felnőttek, akkor „feltalálja” magát. Az, hogy hamar irányító emberré is vált, azt mutatja, hogy sok olyan képességgel is rendelkezik, ami alkalmassá teszi arra, hogy a közösség motorja lehessen. Nehéz helyzetben vagyok, mivel egyoldalú vélemény alapján nem szeretnék véleményt mondani senkiről. Amit azonban leírt, annak alapján nem csodálkozom azon, hogy az óvónőnek is ellenszegült (aki büntetésből elveszi anyák-napi szerepét, vele üzenget a szülőknek, ráadásul azt kívánja egy óvodás gyerektől, hogy magát árulja be azért, mert úgy érzékeli, hogy őt kineveti, illetve hazugnak nevezi, stb.) Azt gondolom, ez szintén egészséges reakció kislánya részéről, és azt jelzi, hogy képes kiállni magáért, ami szintén ritka ebben a korban, ugyanakkor lelkileg nagyon megterhelő számára, mivel ez még nem az ő dolga lenne elsősorban. Ezt jelezhetik a bepisilések is.
„Csak a futkosás, a játék a lényeg”- írja. Szerencsére! Ebben a korban ebből minél többet! Hogy ne szorongjon, hogy tudjon felszabadult lenni. És bízom benne, ha elkerül ebből az óvodából, sok minden önmagától meg fog oldódni, főleg, ha a szülei is megengedik maguknak, hogy felszabadultan tudjanak örülni kislányuk jó képességeinek. Amit éreznek is szerencsére. Persze kellenek szabályok, de kevés, és érteles szabály. Amik a gyerek fejlődését segítendő jönnek létre, és nem a környezet elvárásai miatt.
Üdvözlettel: Horváth Magdolna
