Ima egy nagymamához!

Kérlek, ne hivatkozz rám többé kifogásként! Nem bírja már a kicsi lelkem, hogy a mögé bújsz, hogy ha önmagad akarsz lenni, elveszítesz engem! Te is pontosan tudod, hogy ez nem így van. Engem pedig összeroppant ennek a tehernek a súlya.

Szükségem van rá, hogy boldognak lássalak! Nem a megjátszott mosolyra, vidámságra, amit az arcodra erőltetsz, mikor találkozunk, hogy anyuék és mi kicsik is elhiggyük, hogy veled... veled és a papával minden rendben van. Nem vagy rendben, nem vagytok rendben. Látom az arcodon. Látom a szemeden. Érzem abból, ahogy tudtodon kívül szorosabban markolod a kezecskémet, mikor a papa valami igazságtalan dologgal bánt téged. Amikor azzal fenyeget, hogy elveszíted a családodat és minket, ha elválsz tőle. Csak fél. Mert olyan sokáig te oldottál meg mindent helyette. Nem tudom, hogy történt, de azt hiszem, az évtizedek alatt valahogy az anyukája lettél. Vagy mindig is az voltál? Mama, miért érzem úgy, hogy te mindenkinek az anyukája akarsz lenni?

És miért vagy szomorú te magad? Miért nem engeded, hogy szeressen az, aki végre megérkezett az életedbe, hogy ezt a szerepet betöltse? Miért nem engeded neki? Hisz a Papának nem ment. Tudom, hogy szereted. Hisz mindig kimentetted minden galibából, amit csinált. És mindig megbocsájtottál neki. De ez nem szerelem. Rajtad volt mindig minden felelősség, levetted róla, hogy ne tűnjön el. Egyedül voltál egész életedben. És most végre nem kellene. Van valaki, aki szeretni szeretne. És akibe érzem, hogy szerelmes a lelked, teljes lényed.

Papával nagyon rég nem vagytok rendben. És te elbújtál előle, mellém, mellénk, kicsik mellé. Elbújtál önmagad elől is. Azt mondod, nekünk jó, ha velünk alszol, töltesz minket. Amiben biztos van igazság, hisz egy csoda vagy. Sugárzik felénk a szereteted. Érezzük. De mást is érzünk. Csak kicsik vagyunk, nem vakok. Látjuk a kis gyerek lelkünkkel is, hogy valójában menekülsz.

Kérlek Mama, lépj! Lépj előre! Nagyon szeretünk. De túl nagy teher ez nekünk kicsiknek. És végre könnyebb lett. Sok-sok hónapja érkezett valaki az életedbe, aki mindent megváltoztatott. Aki levett a terheinkből, mert már nem csak bennünk kerested a boldogságod. Már nem akartál többé elbújni a nagyis feladataid mögé, nem akartál többé napi 24 órában mindenkiről levenni minden feladatot és terhet, hogy neked ne kelljen egy pillanatra se tétlenül maradnod, csendben, önmagaddal, a kiürült párkapcsolatodban, a kiüresedett lelkedben. Pont akkor küldte neked ezt az embert az univerzum, mikor már a törésponton voltál, és majdnem feladtad mindazt, amiben ki tudsz teljesedni. Amit szeretsz. Rövidke életünkben először láttuk csillogni a szemed úgy, hogy a boldogság forrása nem mi voltunk, nem nekünk kellett boldoggá tenni téged. Ez az ember bearanyozta a lelked. Mellette éled meg azt a szabadságot és biztonságot, amit te megadsz nekünk, és amit te soha korábban nem tapasztalhattál meg, gyerekként sem. Látja benned a kislányt, és szereti. Minden nap, mióta megismerted fülig ért a szád, megváltozott, igazi lett a kacagásod.

Megváltozott a tartásod, mikor melletted alszom, érzem, hogy már szabad vagy, az izmaid, az erőd mintha felszabadították volna, korábban merev voltál és kemény, imádtalak úgy is, de most jobb hozzád bújni, mert mikor a hátadra teszem a buksimat alvásnál, nem egy hideg betonfalnak támaszkodom. Érzem az arcomon a szívverésed. Mama, neked dobog a szíved! Újra dobog a szíved! Tudod, hogy ez mekkora dolog? És mennyire boldoggá tesz engem? Hogy érezhetem, láthatom, ahogy a nagymamám kinyílik, kivirágzott, szabaddá vált… Mi kicsik láttuk, ámulattal lestük minden nap, ahogyan változol. Megváltozott az is, ahogy mozogsz, tánc minden lépésed. Még akkor is mosolyogva ringatózol, mikor csak a bevásárlókocsit tolod a boltban. Összesúgunk és mosolygunk, mikor rajtakapunk, hogy vasalás közben megfeledkezel a buta önkontrolodról, és zenére riszálod, dudorászol szerelmesen. Látjuk. És élvezzük. Örülünk neked. Örülünk annak, ahogy emiatt a „legjobb barát” miatt érzed magad a bőrödben, ahogy mozogsz, ahogy nézel magadra,…ahogy tele lettél élettel. Ahogy te magad váltál Életté. Nem csoda, hogy ő is így becéz téged. Hehe, igen, kilestük mi kicsik a telefonodat. Ne haragudj érte. De nem mesélsz egy ideje róla. Nem osztod meg velünk az örömödet. És hiányzik, hogy tudjuk, boldog vagy. Mama, ugye boldog vagy? Mert mi elkezdtünk aggódni. Elkezdtél visszaváltozni mostanában. Pedig látjuk, lessük a telefonodon, hogy az a barát még mindig keres téged. Akkor mi a baj, Mama?

A Papával nem vagytok jól. Nagyon rég nem vagytok rendben. Nem emlékszem rá, hogy valaha is boldognak, felszabadultnak láthattalak volna vele. Pedig már majdnem egy évtized öreg vagyok. Mégse láttalak vele boldognak. És abból, amit anyuék meg a nagynénik sugdolózásaiból hallok, kezdem megérteni, hogy még ők, a saját gyerekeid se láttak ilyennek. Önmagadnak. Boldognak. Szerelmesnek. Ezt csak most tanulod, ugye? Neked is új.  Bárcsak anyu és apu ilyenek lehetnének! Bárcsak nekik is küldene az univerzum egy ilyen „legjobb barátot”, mint akit te kaptál fentről. Akit Ajándéknak hívsz. (Igen, ezt is kilestük ám a mobilodból.)

Bárcsak mindenkinek jönne! Minden annyira más lenne otthon is. Akkor szeretnék ott lenni, nemcsak nálad. De sajnos otthonra nem jött ilyen barát. Ott minden olyan, mint… tudod, mint ahogy te vagy a Papával. Nem jó ott lenni. Nem jó abban lenni.

Mama, meg tudnád mutatni anyuéknak is, hogy hogyan kell ezt csinálni? Vagy már túl késő? Elfelejtetted újra te is? Már akartalak kérdezni, kérni, hogy tanítsd meg nekik. De sokáig nem voltál.

Mikor elköltöztél a Papától olyan sok energiád volt. Azt hittem, azért, mert megengedted magadnak végre, hogy azon a házon kívül is boldog légy. A Papa nélkül is boldog légy. Hmm… Kimondom, én kimerem: hogy a Papával való házasság nélkül végre boldog légy. Drukkoltam neked. Tudom, hogy anyu is drukkolt neked. Szeretjük a Papát. És szeretjük, mikor a nagy házban vagy velünk, de te ott magányos vagy. Mindig is az voltál. Azt reméltem, hogy végre szabad vagy. És repít a szíved az Ajándékodhoz. Azt vártam minden nap, hogy mikor viszel oda, ahol laktok. Látni szerettem volna őt. Szerettem volna újra átölelni, mint aznap, amikor bemutattad őt nekem. Nem tudtam megmagyarázni, de már akkor éreztem, hogy szeretem. Azóta már megértettem. Azért szerettem meg őt azonnal, mert éreztem rajta, hogy szeret téged. Soha senkit nem láttam úgy szeretni téged, mint őt.

Mama, miért nem élsz vele? Miért dugtad el úgy a fogkeféjét? Ha elrejted, nem fogja megtalálni és nem tud majd fogat mosni, és akkor fájni fognak a fogai. A fogkefét szem előtt kell tartani, hogy sose felejtsük el használni. Te tanítottad. Akkor miért csinálsz mást, Mama? Miért nincs tele a dolgaival a lakásotok? Hisz erről beszéltél vele minden éjjel a telefonban, mikor már azt hitted, hogy alszom. Arról, hogy annyira szereted, hogy a nap 24 órája nem elég, vele szeretnél élni és legszívesebben 24 órából 48-at vele tölteni. Akkor miért nem lakik ott? Miért nem játszhattam vele, mikor odavittél az új helyedre? Miért nem volt ott? Miért laksz egyedül, Mama? Miért nem engeded neki, hogy melletted legyen? Hisz láttam az üzeneteiben, hogy kéri, engedd neki, hogy szerethessen. Annyira rég vártad ezt,Mama. Annyi hónapon át várt rád az Ajándékod, hogy végre bátor légy és elköltözz a Papától. Akkor miért mondasz neki nemet?    Mama, én attól félek, hogy te nem mersz boldog lenni.

Kérlek, mondd, hogy nem így van!  Tudod, ha te nem vagy boldog, én sem fogom tudni megtanulni, hogyan legyek az. Otthon nem látom. Nagynéniéknél se láttam sose, csak a felszínen nevetgélést,mélyen pedig bántást. Mint nálad és a Papánál. Én eddig azt hittem, hogy a házasság feladat. Hogy tűrés. És titkok. És hogy csak az a jó benne, hogy mindenki egy fedél alatt van, mikor eszünk. De, hogy őszinte legyek, én azt se szeretem. Érzem, hogy nincsenek rendben a dolgok. Megfájdul a pocakon, pedig nagyon finom, amit eszek. A feszültség, ami a feladatosan házasok között van, beteggé tesz. Általában elviselhető. Csak kicsit fáj. Máskor jobban. Például mikor elmegyünk nyaralni és anyáék olyan sokat vannak összezárva. Meg most ebben a hülye karanténban.

Mama, ugye nem költözöl haza a házba? Ugye csak butaságot beszélt a Papa? Ugye nem adtad fel, Mama?! Kérlek, mondd, hogy nem adtad vissza a kis lakásod kulcsait! Kérlek, mondd, hogy nem mondtál le a szerelmedről, Mama!  Félek, hogy megtetted. És félek, hogy nem tudok tenni semmit ellene.  Hallottam anyától, hogy ránk hivatkoztál megint kicsikre. Hogy miattunk kell hazajönnöd, mert háborús helyzet van.  Mama, én nem tudom, mi ütött beléd, talán csak rosszat álmodtál, és benne maradtál az álmodban. Mama, ébredj fel, kérlek!  Itt nincs háború. És mind jól vagyunk. Ha háború lenne, nem kellene tanulni egész nap, és nem lenne fagyi vacsi után. Vacsi se lenne. Pedig van. És reggeli és ebéd. És csomót nasizunk. Háború nincs. Zongora óra van online. És angol. Uncsi. Ez az egyetlen baj.

Hiányzol, Mama. Nagyon hiányzol. De te hiányzol. Nem az, hogy itt legyünk együtt. Kérlek, vigyél néha magaddal az új helyedre! Úgy szeretnék ott lenni veled! Úgy szeretném, ha mesélnél arról, mi mindent szeretnél átélni. Ha elmondanál nekem dolgokat, amikről valamiért úgy hiszed, nem szabad. Mama, miért hiszed azt, hogy én nem szeretnélek téged, ha elmondanád, hogy boldog vagy? Miért menekülsz el az Ajándékod elől ahelyett, hogy engednéd, hogy egymás életének részesei lehessünk?

Mama, nekem nem a hatalmas ház kell. Se az, hogy feladatos házas maradj a Papával. Sőt, ez tenne szomorúvá. Mert emlékszem, mennyivel kevesebb volt az élet benned, mikor úgy éltél. Nekem nem számít, hogy az albérleted miatt nem tudunk ott nyaralni, ahol szoktunk. Az se baj, ha nem tudunk 3 gombóc fagyit venni majd.

Mama, nekem az kell csak, hogy boldog mamám legyen. És boldog papám. És boldog anyum, és boldog apum. De egyikük se tudja, hogy azt hogy kell. Csak te. És ha most te is feladod, nekem nem lesz kitől megtanulnom. Nekünk kicsiknek sem, és a gyerekeidnek sem. A Papának sem. Neked kell megmutatnod, Mama, milyen, amikor fel mered vállalni, amire vágysz, akire vágysz.  A Papával ez az érzés, ez mély lelki közelség nem volt meg nektek. És anyuék se értik a dolgot, azt hiszem. Ők még félig kicsik, mint én. De te már nagy vagy. És te megtaláltad azt, aki az igazi párod. A társad. Akihez tartozol. Nem törvényes papírosan, hanem úgy igaziból.  Pillanatokra már láttad, érezted, milyen is lehet az élet, amikor úgy éled, ahogyan élni érdemes. Mióta szerelmes vagy a legjobb barátodba, én már hiszek a könyvekben, és abban, amit írnak a szerelemről és a házasságról. Hogy igaz, mély szeretet és önfeledt egymásba olvadás. Eddig azt hittem, csak mese az egész. És hogy mindenki csak feladatos házasságban, meg feladatos élettársi kapcsolatban vagy micsodában élhet.

De te megmutattad, hogy nem így van. Ti megmutattátok, hogy nem így van. Mióta látom a szemedben a csillogást, tudod, hogy a szerelem valóban kincs. Azt kívánom, hogy minden unokának, hogy ilyen nagyija legyen! Hogy legyen valakije, aki mer szeretni, mer szeretve lenni, és mer ezért változtatni. Aki el tudja fogadni az élettől az ajándékot. Aki nem temeti el magát élve egy olyan kapcsolatba, kapcsolatrendszerbe, ami nem őszinte. Amiben elakadt a szeretet, mert nem stimmelnek a szereplők. Aki nem ássa el magát a napi rutinban, elbújva az élet és az öröm elől. Aki nem köt bénító, (ön)megalázó kompromisszumokat arra hivatkozva, hogy neki már úgyis mindegy, , „megoldja”, elég lesz ennyi, kibírja a hátralévő kis időt már így is. Minden unokának olyan nagyit kívánok, aki idősen is él, teljes szívből. Aki nem engedi, hogy az határozza meg a tetteit, döntéseit, hogy mások vajon mit gondolnak róla, hogy ítélkeznek-e felette. Aki nem buta elvárásoknak akar megfelelni, hanem a szívének. És ott él, és azzal, akit legközelebb engedett a szíve. És az unoka szeretni fogja. Mert nem az számít, hogy Géza vagy Ottó a nagyi párjának neve. Az sem igazán fontos (kivételesen), hogy a Fradinak drukkol-e. Hogy szalonnával szereti-e a túrótésztát vagy nélküle. Még az se, hogy bajszos bácsi vagy egy másik néni. Nem baj, ha ő is cicis, csak szeresse a Mamát. A többi nem számít. Idővel minden más kisimul, ha a lényeg stimmel. Azonban ha az nincs, semmi se lehet a helyén. Mert senki se lehet a helyén. Egyikünk se lehet önazonos félelemben, önmagunkról való lemondásban.

Kérlek Mama, ne költözz vissza a házba! Kérlek, ne add fel a lehetőséged arra, hogy másképp élj!

Mindig azt mondod annak, aki éppen szenvedteti saját magát, hogy „Nyugodtan, végül is, áldozatnak is lennie kell valakinek.” Kérlek, Mama, te ne akarj többé áldozat lenni. A te anyukád az volt. A férjed is játssza. A gyerekeidnek is kottából megy. Nekünk, kicsiknek, kérlek, más példát mutass! Annyira büszke a generációd arra, hogy ti még mindent kibírtok, mindent el tudtok viselni. Szerintem erőnek próbáltok feltüntetni egy gyengeséget. Lenyelitek, elfojtjátok az érzéseiteket. Benne maradtok kapcsolatokban, helyzetekben, amik tönkretesznek titeket. Mert nem mertek változtatni. Néha úgy érzem, nem hiszitek, hogy megérdemlitek, hogy jó lehessen. Mintha bűn lenne boldognak lenni, miközben mások nem azok. De ők miért nem azok? Olyan sokan halnak meg rákban. Nem vagyok doktor bácsi, de lehet, hogy az leszek. Mert már most látom, hogy akik olyan nagy szenvedéssel halnak meg, ugyanolyan szenvedésben is éltek. Csak titkolták. Elviselték, mert ők annyira kemények. Benyelték magukba a csalódottságukat. És az végül belülről felemésztette őket.

Kérlek Mama, ne költözz vissza a házba! Nem arra van szükségem, hogy azt tanuljam meg, hogy egy nagyszülő hogyan áldozza fel magát. Abból már láttam eleget, mióta élek. És nem szeretném érezni magamban többé a bűntudatot, mert nem az én döntésem. Én sose erre kértelek, sose kérnélek. Nekem arra van szükségem, hogy azt mutasd meg, hogyan ne áldozzam fel magam! Minden nap erre van szükségem. És a vírus miatti helyzet nem kivétel, hanem még fontosabbá teszi ezt. Most mind be vagyunk zárva. Nincs is más, amire figyelhetnénk, mi kicsik. Titeket nézünk, figyelünk. És beég minden az agyunkba, mint egy program. Így örököljük a döntéseiteket, a félelmeiteket. Tudod, hogy igaz. Látod azon, amit a saját élethelyzetedbe örökítettél anyukádéból. És látod azon, amit a gyerekeid vettek át tőled. Kérlek, taníts nekem más mintákat! Anya még először nevel gyereket, neki még tanulnia kell mindezt. Ő annyira belegubancolódott abba, hogy a saját elképzelései szerint mire is lenne szüksége a testemnek…ruhára,kajára…,hogy nem lát engem igazán. Te azonban látsz. Azt, aki vagyok. És akivé válhatok. Akivé, amilyenné válni szeretnék. Te már tudod, mire van szüksége a lelkemnek valójában.

Kérlek, Mama, ne költözz vissza. Ahol vagy, ott mutasd meg nekem, milyen egy őszinte, boldog párkapcsolat. Egy igazi otthon. Ahol nem a nagy ház, az évtizedek alatt felhalmozott anyagi javak, nem kert vagy a konyhabútor ismerőssége adja a jó érzést, hanem az ember, akivel élsz, aki szeret téged, és akit te is szeretsz, ő számodra az otthon. Az ő ölelése, mosolya, közelsége. Hozzá, a lelkéhez jársz „haza”.

El se tudom képzelni, milyen félelmetes lehet neked változtatni. Látom, hogy anyu és apu se mer. És a nagynénikéim is szinte bénultan élnek hol a langyos vízben, hol úgy, hogy valaki a víz alá nyomja a fejüket éppen. És mégsem lépnek.

Kérlek Mama, ne lépj vissza! Ne haladj hátrafelé! Nem mártírra van szükségem, hanem BOLDOG NAGYMAMÁRA!

Kérlek Mama, légy újra boldog! Mindig tudtad, hogy, amiben élsz, nem teljes. Mindig tudtad, hogy eljön az, akitől ÉLET lesz az élet. Kérlek, indulj el felé! Jövünk mi is veled. Nem lesz zökkenőmentes. De mind szeretünk. És ami neked a boldogság és fény, az számunkra is csak jó irány lehet családként. Kérlek, mutasd az irányt! Te és ő valahogy mások vagytok. 1+1 nálatok nem 2, hanem az 1 valódi csodája. Ti együtt képesek vagytok úgy játszani az Élet játékát, ahogyan arra mind vágyunk a szívünk mélyén. Kérlek, ne hagyd abba, mert félsz, hogy a játékszabály TÉNYLEG engedi-e, hogy te érj oda elsőként a családból a BOLDOGSÁG mezőbe! Lépj, kérlek! Előre!

MAMA, INDULNOD KELL! SZERETLEK.
Fotó: Gettyimages