17 évig voltam otthon a gyerekeimmel és nem gondolom, hogy ezért lelkiismeret-furdalásom kellene legyen
Van valami, ami nagyon zavar, aminek terhét most megpróbálom levetni, ledobni vállaimról: 17 éve itthon vagyok a gyermekeimmel és erre igenis rendkívül büszke vagyok. Baromira elegem van azokból az édesanyákból, akik döbbenten bámulnak rám, amikor megemlítem ezt. Igen, én is lediplomáztam annak idején, (nem is rossz egyetemen) és igen, a gyerekek előtt én is építettem a saját karrieremet, és most megyek csak vissza dolgozni, amikor gyermekeim már kirepültek és egyetemre, gimnáziumba járnak.
Nem azért maradtam otthon, mert a fizetésem nem fedezte volna a gyermekfelügyeletet. Nem is azért, mert a férjem szerette volna, hogy otthon maradjak. Azért döntöttem így, mert az édesanyám dolgozott, amikor kicsi voltam és nagyon nehéz volt, mert sokszor nem volt ott, amikor szükségem lett volna rá. Szóval magam választottam ezt az utat, korábban, hogy a gyermekeimmel leszek, ha meg tudom oldani. Ne nézz rám, nem vagyok sem őrült, sem lusta, és igenis vannak ambícióim. Mert szerintem anyának lenni igenis ambíció. Mert gyermekeket felnevelni rendkívüli ambíció.
És tudjátok mit? Nagyon nem volt könnyű otthon maradni, sőt, nagyon kemény évek voltak. Mert nem tudsz tökéletes lenni minden áldott nap. Mert nincsen semmilyen tréning, ami felkészítene, nem kapsz külső visszajelzést, értékelést a munkádról, arról, hogyan fejlődsz. Mert nincs semmilyen adat, ami az eredményességedet igazolná vagy mérné. Túljutsz minden egyes napon, nem tudva, mit tettél helyesen és mit nem. És a legrosszabb az, hogy senki sem tudja, mi a helyes, milyen módszer vagy eszköz, mert mindenkinek más az útja, elképzelése, hogyan is kell jó szülőnek lenni.
Ami elképesztően ijesztő és nyomorult érzés tud lenni, ugyanakkor óriási kihívás is, mert vannak napok, amikor azt gondolod, „Jó ég, én képtelen vagyok erre!” És akkor történik valami szenzációs, mert gyermeked kiválóan teljesít a nyelvtan teszten, amire együtt készültél vele, vagy rúg egy csodálatos gólt, olyat, amit órákon át gyakoroltatok a játszótéren. És akkor hirtelen visszacsöppensz a mindennapokba, ebbe a gyilkos anya-létbe. Sokszor kételkedtem magamban az elmúlt 17 év során, szóval semmi szükségem azokra, akik lenéznek engem, mert nem dolgoztam ezek alatt az évek alatt.
Nem vagyok cicababa, aki semmittevésre vágyott volna, nem rohangáltam manikűröshöz, kozmetikushoz, nem vágytam sosem a „mintafeleség” státuszra. Riporterként és szerkesztőként dolgoztam a gyerekek előtt, mielőtt az anyaságot választottam. És megpróbáltam szenvedélyes, elkötelezett embereket nevelni, akik tisztában vannak azzal, kik is valójában és igyekeztem, hogy tudják, a szüleik milyen mérhetetlenül szeretik őket.
Tartsa meg magának mindenki az előítéleteit, mert őszintén mondom, hogy nincs szüksége rá senkinek, hogy ezek befolyásolják. Mert mindenki maga döntse el, mit és hogyan akar tenni. Egyes édesanyák vissza akarnak menni dolgozni, amint lehet, mások meg nem.
Az igazat megvallva, általában épp azt tesszük, amit a szüleink is tettek (velünk), vagy éppen annak az ellenkezőjét. Én pont azt akartam megadni az enyémeknek, amit az én édesanyám nem adott meg nekem. Emlékszem, hányszor szerettem volna, hogy velem legyen otthon, amikor kicsi voltam, vagy az úszóversenyemen, amikor nem tudott eljönni, mert dolgozott. Olyan édesanya akartam lenni, aki ezeket a pillanatokat nem szalasztja el, hanem ott van, jelen van, amikor szükség van rá.
Feladtam a karrieremet, félreraktam a kiskosztümöket, 17 évre „eltűntem a világ elől”, de őszintén szólva, imádtam ezt. Rendben tartottam a házunkat, végeztem a házimunkákat, segítettem gyermekeim iskolájában. Hektikus, egyszerű és mégis nagyszerű volt. Szóval tekints valaki másra te, rosszalló nő, aki megítélsz engem. Mert én elfogadom, hogy te a munkát választottad. És tartsd meg a megjegyzéseidet magadnak. Lehet, hogy a vacsorám és süteményeim nem a legtökéletesebbek, de nem érdekel, mert hiszek magamban, hogy jól csináltam. Szóval hátrább az agyarakkal!
Annak idején beáldoztuk a keresetemet, amikor úgy döntöttünk, hogy otthon maradok, ami vont maga után kisebb kellemetlenségeket, de ezekkel is megbirkóztunk, mert a férjemmel közösen éreztük úgy, hogy megéri az áldozat, amit meghoztunk. Azt éreztük, hogy leendő gyermekink érdekében fontos, hogy az egyik szülő mindig jelen és elérhető legyen. Mivel én kerestem a kevesebb pénzt, én adtam fel a munkámat. Abban is egyetértettünk, hogy mi magunk vagyunk a legalkalmasabb személyek utódaink felnevelésére, így sem bölcsit, sem bébiszittert nem kerestünk. Mindez az én döntésem volt, s bár nem ez az egyetlen lehetséges út, mégis az én választásom.
Most, hogy két lányom egyetemista, a legkisebb pedig gimnazista, visszamentem dolgozni. Hiányoznak azok a hosszú napok, melegítőben és a játékos délutánok. De élvezem, hogy újra munkába járok és felnőttek vesznek körül minden egyes nap. Lecseréltem az otthoni papucsot magassarkúra, csinos ruhákba bújhatok ismét, amit élvezek.
Most hozzátok szólok, édesanyák, akik az én utamat követitek és megtapsollak benneteket döntésetekért. Mert nincs helye ítéletnek. Éljétek azt az életet, amit ti magatok válaszotok és ne legyen lelkiismeret-furdalásotok miatta.
És most azokhoz az anyákhoz beszélek, akik leereszkedőn mértek végig reggelente, amikor gyermekeimmel az oldalamon sétáltam az iskola felé. Tudjátok mit? Irányítsátok bírálataitokat magatokra.
Ma már idősebb vagyok és bölcsebb és magasról teszek rá, mit gondoltatok az én döntésemről, mert semmit sem bántam meg.
