"Vajon megy ma oviba? Avagy, a szülői szerencsekerék"
Munka-magánélet egyensúly. Össze sem tudnám számolni hányszor hallottam, olvastam erről az elmúlt években, amióta online újságírással foglalkozom. Mióta gyerekem van, persze egészen át is alakult ehhez az úgynevezett „egyensúlyhoz” való viszonyom.
Amíg idén szeptemberig el nem kezdte a gyerkőcünk az óvodát, nyilván a magánélet, ezen belül is leginkább a gyerekkel való foglalkozás felé billent nálam a mérleg nyelve. Nagy naivan azt reméltem, hogy az óvoda hozza majd meg számomra a nagyobb változást: vagyis, hogy ismét csinálhatok kicsit más dolgokat is, mint hogy egész nap mindenféle gyerekfoglalkozásokat eszelek ki.
Nos, az ovikezdés valóban változtatott a mindennapjaimon: merek egy picit többet vállalni munkafronton, próbálok olyan projektekhez kapcsolódni, amelyek túl is mutatnak a „munkán”, amelyekre leginkább, mint feltöltődési lehetőségekként tekintek. Szóval végre élvezem, hogy dolgozó anyuka lettem.
Vagyis élvezném.
Az óvoda ugyanis másról sem szól egyelőre számunkra, mint a nagybetűs „KISZÁMÍTHATATLANSÁGRÓL”. Este még úgy fekszem le, hogy sorra veszem a következő napi teendőimet, kikészítem a gyerek ruháit, a másnapra szükséges holmikat. Aztán reggel 6-7-kor elkezdődik a „szülői szerencsekerék”, amivel akaratunk ellenére játszunk a férjemmel: azaz, megtudjuk, hogy aznap megy-e oviba a gyerek. Egyik nap úgy érezzük, ez a hét lesz most a főnyeremény: minden napot kipipálhatunk egy újabb megbetegedés nélkül. Aztán a következő nap reggelén már erősen pofon csap a szerencsekerék képzeletbeli kis cikkelye, amin az a felirat díszeleg: „vesztettél”. Vagyis elkezdődhet az újratervezés.
Anya itthon marad a kicsivel, vagy épp lemondja a munkáit, vagy megpróbálja alvásidőre csoportosítani a legfontosabb teendőket. Az egész napot végigküzdi a beteg gyerekkel, aztán este még holt fáradtan leül a számítógép elé.
Hogy van-e másik út?
Inkább csak másik fajta úgy hiszem: mondjuk, amikor visszatérve a rég látott munkahelyedre élből egy 15-30 napos táppénzzel indítasz és kezded magad pokolian érezni a rosszalló szemek miatt. Szóval nem könnyű. Senkinek sem az. Sem a szülőnek, sem a gyereknek. Mindenkinek új élethelyzettel kell szembenéznie, a különbség csak az, hogy nekünk felnőtteknek már van egy valamivel bejáratottabb eszköztárunk a kellemetlen helyzetek megoldására. Az óvodás gyerekünknek viszont még nincs, ő éppen most építgeti ezeket a készségeket. Türelmesnek kell lennünk. Vele is és önmagunkkal is, és abban kell bíznunk, hogy velünk is türelmesek lesznek a felnőtt és -szülőtársaink a munkahelyünkön. Meg kell próbálunk.
Úgyhogy ne izgulj, nem vagy egyedül, kitartás kedves Oviblog olvasó!
Nyitókép: GettyImages.com
