Teljesen normális, hogy félsz és féltesz, ha az óvodásod covidos lesz
Jó ideje már, hogy ebben a megváltozott világban éljük a mindennapjainkat. Beszorultunk a négy fal közé, féltettük az idősebb rokonainkat, barátainkat, megbirkóztunk a gyerek melletti otthoni munkavégzéssel, esetleg tanulással; oltakoztunk, vagy épp tiltakoztunk, elkaptuk, elszenvedtük, gyógyultunk, elengedtük. Vagyis nem. Még mindig nem tudtuk elengedni, akkor sem, ha mi magunk már átestünk rajta. Mert mindig van valakink, aki épp benne van, aki épp szenvedi, akiért aggódni kell. Vagy ha még nem kaptuk el, akkor meg azért nem megy az elengedés. Ijesztő, felkavaró, végeláthatatlannak tűnő körforgás ez.
Ami engem illet, megpróbáltam teljes pozitív hozzáállással nekiindulni az újévnek. „Végre beszokik majd a kicsi az oviba, szép lassan kialakul egy hétköznapi ritmus...” -reméltem. Aztán három nap óvodakezdés után ismét a gyerekorvosi rendelőben találtam magam, ahogy próbálom a maszk mögé bújt orvos arckifejezését fürkészni: vajon ezúttal mit húztunk be pár nap alatt. Reggel egy gyors nyálteszttel indítottuk a napot, a negatív eredmény mellett pedig teljes higgadtsággal vettem, hogy az orvos megkérdezi, csináljon-e azért egy orrból vehető tesztet a kicsinek. Persze! Vágtam rá, aztán pár perccel később már a folyosón vártuk, hogy kiszóljanak, csak valami kis vírus, vegyük a kabátunkat, aztán mehetünk.
Végülis így is lett, kiszóltak, hogy vírus, csak éppen nem kicsi, hanem „A vírus”. Az a vírus, amivel már két éve kerülgetjük egymást.
Mély levegő és kifúj! Az agyam rekord sebességgel kezdett el kattogni, miután felmérte a helyzetet: „a gyerek egész jól van, volt egy kis láza és köhög, de talán nem lesz durvább...azonnal be kell szólni az óvodába...fel kell hívnom a szüleimet, akik előző este nálunk vacsoráztak...aztán a férjem szüleit, hogy legyenek kedvesek bevásárolni nekünk, mert épp nullára futott a hűtő tartalma...meg persze beugrani a gyógyszertárba is ezért meg amazért...otthon levenni a maszkot és felvenni a képzeletbeli kesztyűt, hogy az óvodavezetőség után a szülőkkel is közöljem a „jó hírt”, miszerint miattunk 10 napra otthon maradhatnak...juhééé...aztán felvenni azt a kesztyűt, amiben takarítani szoktam és szépen mindent lefertőtleníteni...szólni a munkahelyünkön, hogy most kicsit szordínóra tesszük magunkat...
A listám majdhogynem végtelennek tűnt, az újév első hetére szőtt terveim úgy ahogy voltak mentek a kukába, mi pedig a négy fal közé. A hivatalos karanténba lépésünk történetét most inkább nem is kezdeném el feszegetni, elég róla annyi, hogy néhány órára, mint „ügyintéző” az orvosi rendelő, az óvoda és a népegészségügyi osztály „Bermuda-háromszögébe” kerültem.
A kisfiunk állapota eközben folyamatosan hullámzott: egyszer úgy viselkedett, mint akinek kutya baja és turbó fokozatra kapcsolna, a következő fél órában pedig megint 39 fokos volt a testhője. Köhögött, de csak ritkán, amiről azt sem tudtuk megállapítani, vajon milyen köhögés ez: száraz, vagy felszakadós...kell rá szedni valamit, vagy sem? De tettük, amit a belátásunk szerint jónak találtunk, a már bevált módszerekkel gyógyítgattuk.
A nap vége felé ettől a teendő-dömpingtől, a betegellátástól, a kiszámíthatatlanságtól elkezdtem úgy érezni, hogy félek. Féltem már korábban is betegség miatt, amikor tíz hónaposan epilepsziát diagnosztizáltak nála, de arról már akkor is tudtam, hogy ahogyan anno én is, idővel majd ő is kinőheti. Most ez az egész összemosódott és csak a kérdések jöttek: vajon gyorsan átvészeli, vagy az alapbetegsége miatt durvábbak lesznek a tünetek? Lesz-e hosszútávon valami szövődménye? Mi lesz, ha valamit nem veszek észre? Aludjak inkább a szobájában, hogy halljam, kap-e rendesen levegőt? Ugye nem kell befújni neki a szteroidos készítménnyel? Ugye nem kell használnunk az itthon tartott oxigénpalackot?
És akkor az éjszaka közepén elöntötte a testemet az ízületi fájdalom...az orrom durván folyni kezdett, a fejem majd széthasadt, mozdulni alig bírtam. -Te jó ég, mi lesz a gyerekkel, ha én kerülök kórházba? Vagy ha mindketten kidőlünk a férjemmel? Nem kérhetem meg a szüleinket, hogy jöjjenek ápolni, mert akkor ők is elkapják. Végülis előbb vagy utóbb állítólag mindenki elkapja...azt mondják...-hasított belém. -De nem mindegy, hogy milyen áron. -tettem hozzá, aztán végre elnyomott az álom. Persze nem tartott sokáig a pihenés, óránként keltem a gyerekhez lázat csillapítani, szétizzadt pizsamát cserélni, itatni, orrot szívni.
Másnap amikor kivonszoltam magam az ágyból, meglepve konstatáltam, hogy a 3,5 évesünknél mintha elvágták volna a dolgot, szinte semmilyen tünet nem mutatkozik. Kicsit megnyugodtam, hogy ő talán rendben lesz és elkezdhetem a saját nyavalyámat orvosolni, és a férjem is az övét, aki szerencsére kevésbé volt kiütve, mint én.
A kis családi karanténunk harmadik-negyedik napján már eljutottam arra a szintre, hogy enyhült bennem a gyerek állapotba miatti félelem és kezdtem elfogadni, hogy ez most egy olyan szituáció, amit nem csak én, de senki más sem fog tudni befolyásolni. Most ott tartunk, hogy még pár nap van vissza a karanténunkból, aztán ha mindenki totál egészséges, újra nekifuthatunk az óvodának. Igazából nem tudhatjuk, hogy az újbóli kezdés meddig tart majd, hiszen jelenleg nagyjából a végtelenségig folytatódhat a „ha valamelyik gyerek pozitívat tesztel, akkor az egész óvodai csoport karanténba kerül” nevű reality, de azt hiszem, nem szabad pesszimistán hozzáállnunk. Én elfogadtam, hogy ez most egy olyan élethelyzet, amit nem tudok befolyásolni és azt is, hogy nekem kell ehhez alkalmazkodnom a legjobb anyai tudásom szerint. Azt is elfogadtam, hogy oké, ha aggódom, és hogy az is rendben van, ha félek. Ezek természetes emberi reakciók és érzések, amiket szülőként sem kell elnyomnunk magunkban. Viszont tudnunk és hinnünk kell, hogy el fog majd múlni, mert minden rossz elmúlik egyszer és lassan megoldódnak körülöttünk a dolgok. Aztán ki tudja: lehet, hogy mire az óvodásunkból iskolás lesz, már teljesen elfogadjuk és természetesen kezeljük ennek a vírusnak a jelenlétét a mindennapjainkban. De talán nem szégyen azt remélni, hogy ennél azért jobban alakul majd.
