Stratégiai nyugalom szülőként: avagy mindig kell legyen vészforgatókönyv
Sokáig vacilláltam rajta, hogy bepötyögjem-e cikk formájában a most következő gondolataimat, végül aztán a múlt héten felvett háborús témájú podcast beszélgetésem úgy tűnik megnyomta bennem a gombot, amely mindenáron ki akarja íratni belőlem az érzéseimet.
Tudom, sokan kértétek, hogy ne legyen a Babaneten háborús tartalom, mégis úgy érzem, hogy képtelenség volna oly módon kettéválasztani a mindennapjaimat, hogy miközben ennyi szörnyűség történik a nap minden percében, én kizárólag az óvodás-témákon kattogjak. A már említett podcast adásban egyébként arról beszélgettem Haraszti-Tatár Kata és Labancz Dániel pszichológusokkal, hogy miként kommunikáljunk a gyerekeinkkel a jelenlegi helyzetről. Aztán az adás vége felé Dani mondott valamit, amitől úgy éreztem, mintha feloldozást kaptam volna anyaként azért, ahogy a mostani mindennapokban működöm. Történetesen arról van szó, hogy félek a legrosszabb forgatókönyvtől. Attól, hogy hozzánk is átterjed a háború, attól, hogy fognunk kell a gyerekünket és egyik percről a másikra nekünk is menekülnünk kell, hátrahagyva mindent, amit eddig felépítettünk: a boldog, kényelmes családi életünket.
Azt hiszem mondhatom azt, hogy én mindig is az a tervezős fajta voltam: még ha nem is 5-10 években gondolkodtam, de azért volt elképzelésem arról, hogy pár éven belül mit szeretnék elérni, vagy hol szeretnék tartani. Az utazásainkat például jellemzően jó előre megterveztem, a bőröndjeinkben, ha nem is uralkodott soha katonás rend, az egészen biztos, hogy a legfontosabb holmik be voltak pakolva. Mindig volt nálunk „vész esetére” gyógyszeres csomag, tartalék holmi, ha valami hirtelen tönkre menne, egy időben a külföldi utazásokhoz még a helyi magyar követség, vagy konzulátus címét, elérhetőségét is kinyomtattam, hiszen sosem lehet tudni.
A kocsim csomagtartójában jó eséllyel találnátok meleg takarót, egy palack vizet, meleg ruhát, a kesztyűtartóban meg valami ezer éve lejárt kekszet, vagy puffasztott rizst, ami annyira ki van szóródva, hogy képtelenség lenne kiporszívózni az apró résekből. Gondolom anyaként azzal sem vagyok egyedül, hogy a kézitáskámban mindig akad némi elemózsia, no meg valami játék is, arra az esetre, ha esetleg gyerekkel együtt érne váratlan szituáció. Ezek után azt hiszem már mindenki számára világos, hogy én az a fajta ember és anya vagyok, aki szeret minden eshetőségre felkészülni. Erre a mostani „állapotra”, a lehetséges rosszra viszont szerintem nem lehet. Legalábbis úgy nem, mintha mondjuk egy bármikor lemondható utazásra készülne az ember, amire akkor megy el a családdal, ha épp úgy jön ki a lépés. Beszélgettem olyan anyukákkal is, akik egyértelműen azt mondták, ők képtelenek lennének nyugodtan aludni azzal a tudattal, hogy egy előre bepakolt bőrönd lapul a gardróbjuk sarkában, mert ugye hátha...
Persze, nyomasztó, én ezt is meg tudom érteni. Nálam viszont sem a struccpolitika, sem a teljes készültség nem hoz eredményt, mert mindkettőtől ugyanúgy szorongok. Ezért a magam módján, épp csak annyit tettem meg, amennyitől úgyszólván kissé nyugodtabbnak éreztem magam.
Írtam egy élelmiszer-listát, amin zömmel konzervek, hosszú lejáratú és nagy kalória tartalmú ételek szerepelnek és múlt héten bevásároltunk ezekből. Belepakoltam őket az utazós hűtőtáskánkba, és betoltam a spájz egyik sarkába, hogy ne is lássam többé. Vagy ha lássam is, akkor minél előbb, de csak abból az apropóból, hogy mindenütt elmúlt a veszély, és ideje felélni a táska tartalmát, nehogy bármi is megromoljon. Ruhás bőröndöt végül nem csomagoltam be. Egyelőre megelégszem a tudattal, hogy felírtam, mit kéne gyorsan bedobálni, azzal, hogy minden ki van mosva-vasalva, hogy van egy előre összerakott gyógyszeres tasakom, és hogy a legfontosabb papírjainkat is egy mappába szedtem.
A férjemmel még a konfliktus legelején megbeszéltük, hogy hova mennénk, ha baj lenne: először messzebb élő rokonokhoz, aztán egy olyan országba, ahol jó eséllyel mindketten találnánk valamilyen munkát és ahol a gyerekünk megfelelő oktatást kaphat. Hát, ennyi. Ez az én vésztervem. Talán paranoiásnak tartotok, de az is lehet, hogy sokkal többen gondolkoztak hozzám hasonlóan, mint ahogy azt most sejteni vélem...még ha nem is beszéltek róla másoknak. Ha így van, vállaljátok fel bátran, hiszen azzal tesztek most jót magatoknak és a gyerekeiteknek is, ha megpróbáltok kiegyensúlyozottak maradni. És ha ehhez nektek is kell egy vészterv, ám legyen!
Jut eszembe: beszélgessetek! Felnőttekkel, barátokkal, családdal -a saját szintjükön a gyerekeitekkel-, azokkal, akikkel egy hullámhosszon vagytok és akiknek amúgy is mindig jól esik kiönteni a szíveteket. Most ez a legjobb dolog, amit magatokért, egymásért tehettek. Talán, ahogy engem is, benneteket is képes ettől átjárni egyfajta nyugalom. Persze nem végtelen, és nem „stratégiai”. De azért érdemes megpróbálni.
Hogyan beszéljünk a háborúról iskoláskorú gyermekünkkel? - Pszichológus-szakértőinkkel beszélgettünk
A teljes interjút a Kölöknet Podcast csatornáján tudjátok meghallgatni:
