Ó, ha lenne egy nap szülői szabadságom! Vagy kettő. Jó, legyen fél nap! Velem lehetne alkudozni...

Őszintén, veletek hányszor esik meg, hogy azon ábrándoztok, bárcsak néhanapján kikapcsolhatnátok az anya-apa üzemmódot, amikor semmi sem lenne kötelező és csak azt csinálhatnátok, amire épp kedvetek szottyan? Nem azt mondom, hogy hiányzik a gyerek előtti életem, mert az hazugág lenne. Én már így vagyok teljes, a boldogságom egyik legfőbb mozgatórugója a huncut kis óvodásom.

De én is ember vagyok, sajnos véges energiával, aki szeretne néha a ház zajaitól mentesen kikapcsolódni, feltöltődni, elbújni kicsit a világ elől, hogy aztán új erőre kapva gőzerővel hajthassa tovább a családi gépezet motorját. Most, hogy ismét itthon van délelőtt a gyerek az „egy hét ovi-egy hét betegség” kötelező ciklikusságnak megfelelően, érzem csak igazán, mit is jelentett az átlagos napokon az a 3-4 óra, amíg az óvodában vigyáztak rá.

Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, nem abban a pár órában szoktam megváltani a világot. De a munkámon kívül néha mégiscsak tudtam időt szorítani ilyenkor más dolgoknak is, amik úgymond feltöltenek: például fiók pakolás, függöny mosás...na jó, be ne vegyétek! Nyilván ezeket is megcsinálom valamikor, de azért mégiscsak jár nekem is egy kis kikapcsolódás. És igen, galád módon ezek azok a lopott percek, negyed és fél órák, amikor rezzenéstelen arccal kapcsolom be ebéd közben a Netflixet, vagy hallgatok meg egy jó podcast műsort, esetleg jógázom, vagy elmegyek szétnézni valamelyik bevásárlóközpontba.

Na bumm! És akkor mi van? 

Én azt mondom, ennyi minden szülőnek járna, sőt, még több is! Meggyőződésem, hogy minél több olyan szabad tevékenységet űzhetnénk külön-külön pihenés gyanánt, ami igazán feltölt bennünket, hazatérve annál kiegyensúlyozottabb, türelmesebb, és szerető szülei lehetnénk a gyerekeinknek. Nálunk épp ezért nincs olyan, hogy úgymond a négy fal közé láncoljuk egymást a férjemmel: azaz mindig, amikor látjuk, hogy a másiknak szüksége van rá, biztosítjuk neki a szülői kimenőt. Mert hát mégis ki írja azt elő, hogy szülőként már ne járjunk koncertre a barátainkkal, vagy ne menjünk el a Flipper múzeumba a gyerekkori haverunkkal, vagy akár az adventi időszakban forralt borozni a középiskolás osztálytársainkkal?

Ugye, hogy senki? Pont, hogy receptre kéne felírni az ilyen programokat minden egyes anyukának és apukának, legalább havi rendszerességgel a közös kimozdulások mellett. Hogy nehezen kivitelezhető? Ahol két szülő vagy, ott csak megegyezés és szokás kérdése, ebben biztos vagyok. Adok-kapok, win-win, amit neked is lehet, azt nekem is. Anyák és apák vagyunk, de közben dolgozó felnőttek is, akik próbálnak az élet minden területén a lehető legjobban teljesíteni, a legtöbbet kihozni magukból, így igazán nem szabadna sajnálni magunktól és a társunktól a pihenést.

Persze csakis úgy, hogy mindenkinek ugyanannyi járjon. És mi lenne akkor, ha ezeket a pihenéseket néha egy-egy átlagos hétköznap délelőttből csípnénk le magunknak, amikor tudjuk, hogy a gyerekünkre amúgy is törődő óvónénik vigyáznak? Hogy az, hogy nézne már ki? Meg dolgozni kéne? Persze kell, majd másnap. Mert mire vannak a fél nap szabadságok, ha nem erre? Gondolkodj csak el rajta!