Én ne lennék tehetséges?

A következőkben – kedvcsinálóul – néhány különösen izgalmas mozzanatot emelek ki a rendkívül gazdag tartalomból.

Az alkotó elem

„Az alkotó elem minden egyes emberben másként nyilvánul meg, ám komponensei egyetemesek” – vallja Sir Ken Robinson, és – többek között – a nyolcesztendős Gillian Lynne példáján keresztül szemlélteti azt, hogy a tehetség felismerése mindenkinél más módon történik, s hogy milyen sok múlhat a véletlenen is. A kislány rendkívül sok problémát okozott az iskolában, ahonnan egyre-másra érkeztek a panaszok: nem bírnak vele, zajosan izeg-mozog, a társait sem hagyja figyelni, tönkre teszi a tanórát.

A pedagógusok azt javasolták a kétségbeesett szülőknek, hogy vigyék a gyereket speciális iskolában. (Az 1930-as években még nem volt szó a hiperaktivitásról.) A pszichológus, akihez elvitték, egy rövid időre egyedül hagyta a rendelőben, miután bekapcsolta a zenét. Észrevétlenül figyelte: mit csinál a gyerek. Gillian, mikor azt hitte, hogy nem látja senki, felpattant, és hihetetlen kecsességgel kezdett mozogni a zenére. „Tudja, Mrs. Gillian, ez a gyerek nem beteg, hanem táncos. Írassa be a balettiskolába!” – mondta a szakember az anyának.

„El sem tudom mondani – mesélte a már felnőtt Gillian –, milyen csodálatos volt. Bementem abba a szobába, amely tele volt olyanokkal, mint én. Olyanokkal, akik nem tudtak nyugton ülni. Akiknek mozogniuk kellett, hogy gondolkodni tudjanak.” Gillianból balett-táncos, szólista, majd világhírű koreográfus lett. Nem volt tehát beteg, mindössze annyi kellett neki, hogy az lehessen, aki volt. Számára a tánc volt az „alkotó elem”, amihez volt hajlama, hajlandósága, és ami iránt képes volt szenvedélyt érezni.  

„Nincs pontos recept arra, hogy miként lelhetünk rá a bennünk rejlő alkotó elemre. Az alkotó elem két fő jellemzője a hajlam és a szenvedély, a feltételek a hozzáállás és az alkalom.”

Tehetségmodellek

Pásku Judit írásában áttekinti a tehetség értelmezésének történelmi alakulását, és foglalkozik a teljesítménnyel mint a tehetség megnyilvánulásának biztos mércéjével. A teljesítményorientált kutatók főként arra kíváncsiak, hogy alakul át a gyermekkori tehetség felnőtt teljesítménnyé. A 20. század végére a tudomány a tehetség hátterében már több tényezőt feltételez. A tehetség személyiségbeli feltételeit három összetevő alkotja: az átlagon felüli képességek, a magas szintű kreativitás és a feladat iránti elkötelezettség. Ezt ábrázolja az ún. Renzulli-modell:

Az ábra forrása: Írásszak.hu

A következő modell már azt is ábrázolja, hogy a személyiségbeli összetevők fejlődése a család, iskola, társak szocializációs erőterében alakul (ld. az ún. Mönks-modellt).

Az ábra forrása: Géniuszportál.hu

Mi gátolhatja a tehetség kibontakozását?

A tehetség-ígéretek megvalósulását azonban sok minden gátolhatja, tehát egyáltalán nem biztos, hogy a kiváló képességűnek vélt gyerekek be is futják a remélt pályát. Sir Ken Robinson már említett írásában arról is szól, hogy az iskola hajlamos megölni a kreativitást. Az általa létrehozott TED honlapon (www.ted.hu) megtekinthetők a kreativitással és az oktatással kapcsolatos előadásai. Ezt az előadássorozatot eddig 200 országban több mint három millióan töltötték le. Az itt látható előadás címe: Megölik az iskolák a kreativitást? (Do schools kill creativity?)

Csermely Péter írásában arra a kérdésre is keresi a választ, hogy miért nincs Nobel-díjas magyar kutató. A Nobel-hiány okai szerinte a mai Magyarországon a következők: a társadalmi bizalom hiánya, az intézményesült önzés, a jólét bizonyos minimális biztonságának hiánya, az általános bizonytalanság, a perspektívátlanság, a kiválóan teljesítők ösztönzésének elmaradása.

Tehetséggondozás a digitális korban

Gyarmathy Éva rendkívül izgalmas tanulmányában arról ír, hogy a digitális kor újrarendezi a képességeket, és megváltoztatja az értékek egy részét. A digitális korban szocializálódó nemzedékek agyműködése is megváltozik. A hagyományos írásbeliség háttérbe szorulásával a bal agyfélteke dominanciája csökken, és a jobb agyfélteke több ingert kap.

Azt is megtudhatjuk, hogy Szókratész a maga korában az írásbeliség megjelenését tartotta veszélyesnek a jövő generációja számára, mivel az véleménye szerint rontja az emlékezőképességet, és akadályozza az elmélyülést. A mai felnőtt generáció pedig éppen az írásbeliség háttérbe szorulásától félti az ifjú nemzedéket. Tudomásul kell azonban venni, hogy a digitális korban alapjaiban alakul át az információfeldolgozás módja. A hagyományos elemző, lépésről lépésre történő feldolgozás mellett egyre nagyobb szerepet kap az egészleges téri-vizuális feldolgozás. Ehhez a változáshoz az agyunk is alkalmazkodik. Komoly gondot jelent azonban, hogy az oktatási rendszer ezeket a változásokat alig követi.

Einsteinnél, Edisonnál, Agatha Christie-nél vagy akár Széchenyi Istvánnál, tehát a tagadhatatlanul kivételes tehetséggel bíró, az utókor számára egyértelműen sikeresnek tekintett embereknél gyerekkorukban feltételezhetően tanulási részképességzavart (diszlexiát, diszgráfiát, diszkalkuliát, ráadásul gyakran hiperaktivitást) lehetett volna kimutatni. De körülöttük még olyan volt a kulturális környezet, hogy a bal agyfélteke működtetésével kompenzálható volt a jobb agyféltekének az átlagosnál intenzívebb funkcionálása.

A tehetségesek közül azok érhettek és érhetnek el ma is sikereket, akik a kreatív gondolkodás mellé elsajátítják a logikai-elemző gondolkodást és az írásbeliséget. Napjainkban viszont kevésbé számíthatunk a kulturális környezet kompenzáló hatására. E területen sok dolga lenne még a pedagógiának.