„Égetnivaló kölyök, tőle ne várjuk mást” – Vagy mégis?
„Rossz gyerek nincs, csak meg nem értett"
Interjú „rossz gyerekekről” és a hozzájuk vezető útról
A problémás gyerekre sokszor semmirekellő ördögfajzatként tekintünk, esetleg csak legyintünk, hogy „eleven csibész”, vagy különböző zavarok címkéit aggatva rá az életet hibáztatjuk, és az ellátórendszertől várunk „gyógymódot”. Pedig ezekhez a gyerekekhez is van kulcs, talán sokkal egyszerűbb is, mint elsőre gondolnánk. A magatartászavaros, sokszor a közösségükből is kitaszított gyerekek fejlesztését, beilleszkedését segítő NodBadKid alapítvány szakmai vezetőjével, Rózsa Mónika pszichológussal beszélgettünk.
A „problémás gyerek” kifejezés igen széles spektrumot fed le, ráadásul szép kis fogalmi zavar figyelhető meg a közgondolkodásban: ember legyen a talpán, aki különbséget tud tenni tanulási, beilleszkedési, magatartás- és figyelemzavar, ADHD és ki tudja még, hányféle rendellenesség között. Tudjuk-e, értjük-e egyáltalán, hogy mi a problémás gyerek problémája?
Ezzel a fogalmi helyzettel az a legnagyobb gond, hogy elsősorban címkézi a gyerekeket. Ez az adminisztrációt segíti ugyan, és hozzájárul ahhoz, hogy a bürokráciában valamiféle rend legyen, de tudni kell, hogy ez látszatrend. Egy problémás gyereknek akár három-négy diagnózisa is lehet. De egy diagnózis éppen arra a kérdésre nem ad választ, ami a gyerek segítéséhez a legfontosabb volna: arra, hogy mi történt ezzel a gyerekkel. Ha azt akarjuk megérteni, arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi az ő története, akkor képesek leszünk arra, hogy a szükségleteire adjunk válaszokat, és ne a viselkedésére reagáljunk.
A viselkedészavarok hátterében általában számos különböző ok áll. Lehetséges a sokféle problémás gyereknél ugyanazt a módszert alkalmazni?
Nem egy „tuti” módszerünk van, hanem egy szemléletünk: épp a probléma összetettségére koncentráló, úgynevezett bio-pszicho-szociális modellel írható le az, hogy mi hogyan közelítünk egy gyerekhez. Amikor találkozunk vele, nem mint egy kiragadott kis lényt, nem egy adott helyzetben, mondjuk egy matekórai szituációban vizsgáljuk, hanem feltérképezzük a körülményeit. Megnézzük, hogy ki ő, milyen családból jön, ez a család milyen környezetben él, ez a környezet milyen hatással van rá, megnézzük transzgenerációs szempontból is, utánajárunk, mit lehet tudni a szülőkről, a nagyszülőkről – és innen kezdjük felgöngyölíteni a gyerek történetét. Felmérjük, milyen kapcsolatai vannak az iskolában, hogyan került oda, hogy fogadták, hogy működik abban a közegben. Egyáltalán vannak-e barátai, van-e legalább egy személy, aki azt mondja: bármilyen rosszcsont, én kiállok mellette. Vagy nincs semmilyen támogató hely, egy ember vagy egy kuckó, ahová visszavonulhat, ahol „tankolhat”.
Minden gyermeknek szüksége van arra, hogy legyen az életében legalább egyvalaki, aki érti őt, és azt mondja, hogy amilyen vagy, úgy vagy a legjobb, így szeretlek téged.
Milyen hátterű gyerekekkel foglalkoztok leginkább?
Legtöbbször rendkívül nehéz szociokulturális közegben élő családokkal dolgozunk, akiknek az erőforrásaik is ki vannak égetve, korlátozottak a lehetőségeik. De ugyanígy látunk problémákat jól szituált gyereknél is, aki talán exkluzív külföldi utakra megy, zsebpénzt kap, Angliában tanul, csak épp azt meséli szeptemberben, hogy egész nyáron nem szóltak hozzá. Nem tudom, hogy melyik a jobb…
Ha van problémás gyerek, akkor van normális gyerek is? A nevelési elvek és értékrendek pluralizmusában ki mondja meg, hogy mi a normális?
Tévútnak gondolom azt, ha a problémás-normális keretben gondolkodunk. Mi azt tartjuk szem előtt, hogy a gyerek elég jól legyen, és abban a társadalmi közegben, ahol éppen van, képes legyen úgy alkalmazkodni, hogy sikeresnek élje meg magát, hogy elfogadják, elismerjék. Legyen képes célokat kitűzni, és azokért erőfeszítéseket tenni. Ismerje fel, ha ki kell lépnie a megszokott otthoni környezetében működő viselkedésmintákból. Mert vannak közegek, ahol az az adaptív, hogy ő azonnal üt. Vagy az segít neki túlélni, hogy a figyelme folyamatosan ezerfelé van. Ehhez képest amikor bemegy az iskolába, ott azt kérik tőle, hogy üljön és figyeljen egy dologra negyvenöt percig – ez homlokegyenest az ellentéte annak, amihez az ő idegrendszere hozzászokott.
Az ilyen helyzetekből lesznek a konfliktusok, a magatartási problémák, az intők, a szidások, büntetések, tehát a kudarcélmények, amitől gyerek, szülő és tanár is dühös lesz és elkeseredett. Ehelyett mi azt nézzük, hogy az ő viselkedésmintázatában mi az az egy pozitívum, amiből el tudunk indulni, amivel ő hatékonyan tud működni az adott helyzetben. A bizalomra, a pozitívumra mindenki reagál: a legelvetemültebb gyerek is elkezd kapcsolódni akkor, ha azt látja, hogy van egy felnőtt, aki mindent megtesz érte.
A cikk teljes terjedelmében a pszichoforyou.hu -n olvasható.
