Levél az osztályfőnöknek
Hogy miért írok? A mai napon a fiam ezzel az üzenettel jött haza az osztályfőnöktől: „Sajnálattal vettem tudomásul, hogy nem tudott eljönni a szülői értekezletre... Sajnálatos, hogy kevéssé érdekli gyermeke iskolai viselkedése.” Hát ezért írok.
Majdnem egészen 10 évet vártam a pillanatra.
Megszületik a várva várt apróság és felsír. A legszebb zene, ami anya számára csak létezhet. Mai napig beleborzongok.
Volt némi bonyodalom, de végül minden szerencsésen alakult, senki nem gondolt rosszra. Aztán kezdődött a kúszással, a mászással, ami nekünk nem ment, majd az első lépésekkel, amik a legutolsó utáni pillanatban, még épp belefértek az elfogadható időszakba.
Aztán jött az önállósodás, az óvoda, s nekünk ez sem ment. A ceruzával hadilábon álltunk, rajzolni első osztályban kezdett a fiam. Az órákat sem végig ülni nem tudta, sem figyelni nem tudott. Sokáig az mondta, ő nem látja a táblát. Előreültették, orvoshoz mentünk, semmit nem találtak. Viszont egyre komolyabb összetűzéseink voltak a saját korosztályabeli gyerekekkel és az iskola nagyon nem ment, ráadásul az alsós tanító nénink egyike különösen megnehezített a dolgunkat, folyamatosan megszégyenítette a fiamat az osztálya előtt és rendszeresen kiabált, amitől még a folyosó is zengett.
A szomorú, hogy többségében nem is kíváncsiak rá.
Nem hagytam annyiban, saját kérésemre megvizsgálták a Nevelési Tanácsadóban, ahol kiderült, nem iskolaérett, hiperaktív, figyelemzavaros. Nálunk Magyarországon sajátos nevelési igényű, vagyis SNI-s. Átirányítottak a Gyógypedagógiai Intézetbe, ahol újabb vizsgálat következett, kiderült, hogy ráadásul magatartás- és viselkedésszabályozási problémákkal küzd, mindezt beilleszkedési problémákkal fűszerezve.
Most volt 12 éves, hatodik osztályos, már a negyedik általános iskolát nyűjük, sehol nem találtunk elfogadásra, megértésre, segítségre. Jelenleg katolikus iskolába jár. Itt legalább nem verik meg a társai és nem csinálnak belőle lelki roncsot a gonoszkodásaikkal.
Felső tagozat. Elmondhatjuk, hogy egy tantárgy–egy tanár. Kezdi az ember elölről a harcot, hogy elfogadtassa egy olyan pedagógus társadalommal az SNI-s gyermekét, akik semmilyen felkészítést nem kaptak és jelenleg sem kapnak arra vonatkozóan, hogyan kell ezekkel a gyerekekkel bánni. A szomorú, hogy többségében nem is kíváncsiak rá.
Szóval.
Tisztelt Osztályfőnök!
Mióta a fiamról kiderült 7 éves korában, hogy milyen problémával küzd, a Magyarországon fellelhető összes szakirodalmat megvásároltam, kölcsönkértem, elolvastam (elolvasom a mai napig) a neten, vagy bárhol, ahol fellelhető, hogy segíteni tudjak neki, és hogy én se bolonduljak meg. Egészségileg tönkrementem az örökös a harcban, a folyamatos kudarcokban. A magam kudarcaiban és azokban, amelyek a fiamat érték és érik nap mint nap az iskolában és ez – tudjuk mindannyian – nekünk, anyáknak kétszer annyira fáj. Talán tízszer annyit is dolgozunk egy jó jegyért, de ezt nem látja senki. Ezt csak én tudom, aki leülök, tanulok vele és csináljuk unásig, sírásig, késő estékig.
A szülői értekezleteken és fogadó órákon túl, rendszeresen bejárok az iskolába, személyesen érdeklődöm a tanároktól a fiam tanulmányi eredményeiről, előrehaladásáról, viselkedéséről, a felmerülő problémákról. Az iskola igazgatójával is rendszeres kapcsolatban állok.
Hát, kedves Osztályfőnök!
Lehet, hogy Ön délután 4 órakor hazasétál, és elfelejtheti az összes rossz, neveletlen, buta, elviselhetetlen gyereket, de nekem ő a fiam.
Egy „bűne” van: mikor világra jött, oxigénhiányos állapot lépett fel nála. Ezért „rossz”.
Nekem a nap 24 órájában, az év 365 napján ott kell lennem vele.
Egyedül is egész emberként.
Én nem mehetek haza.
Az SNI-s gyerek a jelenlegi oktatási rendszerben elveszett
"Felső tagozatban már nincs tanító néni, aki ismer minden gyereket, aki felkarolja, aki alkalmazkodni tud a gyerekek igényeihez, mert esetleg minden órát ő tart meg és tud időt szakítani egy nehezebb tananyagra vagy van lehetősége egy-egy gyereknek elmagyarázni, ha nem érti az anyagot, vagy lassabban halad vele.... Mikor hazajön a gyerek az iskolából fél öt után, két lehetőség marad. Ha szerencsénk van, este kilencig elbírunk a házi feladatokkal és a szóbeli tanulni valóval, ha nincs szerencsénk, akkor "súlyozunk". A fontos tantárgyakra, az esetlegesen aktuális dolgozatokra készülünk, a többi marad. Pótlásra nem sok esély van. Hétvégén. Talán."
Katalin előző írása teljes terjedelmében itt olvasható.
