Sipos Zsuzsanna: Békalencse

Egyetlen kis ebihal még mindig a víz tetején ringatózott egymagában s irigykedve figyelte a többieket a védelmező burokból. Nap napot, éj éjt követett, de a kis ebihal bármennyire igyekezett, nem tudott kitörni. Addig-addig növekedett, míg végül kinőtte saját bölcsőjét, ami egy reggeli nyújtózást követően apró darabokra szakadt szét, s nagy rémületére a hideg vízbe pottyanva merült a sejtelmes mélységbe.

A tó vize hamarosan ifjú izgő-mozgó ebihalaktól lett lármás, akik elindultak a békává válás rögös útja felé. Büszkén dicsekedtek egyre csak fejlődő végtagjaikkal, nem úgy, mint a kis ebihal, aki minden nap egyre csak zöldebb lett ugyan, de apró lábai csak nem akartak kinőni. Kalimpáló végtagok hiányában nemcsak az úszás volt nehézkes számára, de nehezen fogadták be társai is. Mindent elejtett, elrontott, de legnagyobb bánatára nem lehetett tagja az ifjú békafoci egyesületnek sem. Furcsa külseje miatt hamar csúfolódás célpontjává vált, így társai egyszerűen csak Békalencsének csúfolták. A nagyobbak pedig minden nap rémületbe kergették a békákra biztos veszedelmet hozó ál-csőrriadójukkal, hogy kacska úszásán nevethessenek egy jót.

Egyik ilyen alkalommal megelégelte a dolgot és úgy döntött, nem adja meg az esélyt egy újabb csúfolódás-áradatnak, ezért távol a többiektől maga próbálta meg gyakorolni a labdarúgás csínját-bíjnát. Néhány közeli kagylóhéjról lekapart moszatból gyúrt magának focilabdát, s mihelyst kész lett vele, neki is látott a gyakorlásnak. Hátsó farkincájával próbálgatta a rúgásokat, ám az egyik olyan messzire sikeredett, hogy nem is látta hol ért földet, csak az irányát tudta behatárolni. Rögvest utána eredt, míg végül el nem ért a sötét hínárerdő széléhez, amelyről oly sok rémtörténetet hallott. A kisbéka összeszedte minden bátorságát, és beljebb merészkedett. A sötét erdőbe érve furcsa hangokat hallott minden irányból. Félelmében csak forgott, felkavarva maga körül a homokot olyannyira, hogy az orra búbjáig sem látott.

Már hazafele vette az irányt lemondva ezzel a labda megkereséséről, amikor az megcsillant egy öreg csigaház tetején. Remélte, hogy a háznak épp nincs lakója, így kicsit félve ugyan, de elindult a csigaház felé. Megközelítette jobbról, majd balról, de a kis úszójával sehogy sem tudta lepiszkálni a játékát. Már majdnem sikerült a labda köré fonnia magát, amikor hirtelen kibuggyant a csigaházból két óriási csigaszem kérdőre vont tekintettel. A kisbéka ijedtében meghátrált és egy közeli hínár mögé bújt.
– Elnézést hogy fe-fe-felébresztettem, én csak a labdámat szeretném visszakapni – dadogott rémületében a kisbéka.
– Labda?! Labda?! És hol?! – kapta fel a fejét érdeklődve a csiga, immáron félig kibújva otthonából, aminek hála már nem is tűnt olyan rémisztőnek.
– Épp focizni próbáltam és...
– Focizni? Te focizni? – kérdezte kétkedve a csiga.
– Igen, épp odakint gyakoroltam és valahogy itt landolt – válaszolt a béka, közben a hínárerdő bejárata felé mutatott.

A vén csiga elképedve nézte az erdő bejáratát, amely oly messze volt, hogy sok csigaévbe telne neki, míg oda valaha is elérne.
– Képzeld, én is szeretek focizni! – bújt ki házából érdeklődve a csiga.
– De hát a csigák nem is tudnak focizni! – vágott rá kétkedően a kis béka.
– Az ebihalak, ööö... akarom mondani, kisbékák sem tudnak – kacsintott a csiga, majd két hosszú szemei közé csapta a béka focilabdáját, és úgy dobálta, pörgette a lasztit, hogy azt még a békacsapat legjobb játékosa is megirigyelné.
– Hűűűűű! – ámuldozott a kisbéka.
– Tudod, mindent lehet, csak akarni kell. Nincsenek lábaid és mégis iderúgtad ezt a labdát va-la-hogy! – Fonta össze hosszú szemeit a kisbéka felett.
– A többiek soha sem akarnak velem játszani, mert ilyen vagyok, ezért folyton Békalencsének csúfolnak – sütötte le szemeit szomorkodva a kisbéka.
– Békalencse? Háhhá! Békalencse? – akkorát nevetett az öreg csiga, hogy még egy arra sodródó vízibolha is a torkára akadt.
– Ne haragudj, nem akartalak kinevetni, de rég hallottam ilyen jót! – magyarázkodott köhögve, majd folytatta.
– Ne is törődj velük Békalencse, te igazán különleges és bátor kisbéka vagy, lábak nélkül is egész jól megy a labdarúgás, mint ahogy azt a példa is mutatja! – Emelte ki elismerését nyúlós szemeivel.

A kisbéka maradt volna még, de már későre járt, így illedelmesen elköszönt újdonsült barátjától és elindult hazafelé

Egyik napsütötte délután a kisbéka épp labdákat készített magának arra az esetre, ha megint elrúgná messzire az egyiket, akkor legyen pótlabdája. Lassan egy egész labdasereg vette körül, közben néha felnézett a sűrű békalencsefátyol árnyékában zajló focimeccsre és próbált ellesni néhány trükköt. Kis idő múlva egy hangos kiabálásra lett figyelmes.
– CSŐRRIADÓ! CSŐRRIADÓ! – kiabálta zaklatottan egy idősebb béka, aki figyelmeztetni próbálta a játékosokat is.
– CSŐRRIADÓÓÓ! – ismételte újra mély hangján, majd abban a pillanatban egy hatalmas madár hosszú csőre döfködve törte meg a takarást nyújtó békalencse fátylat. Az óriás fehér madár ismét visszatért, hogy újabb béka áldozatokat szedjen magának. Az ifjú békák közt pánik tört ki, a hirtelen beszűrődő napsugarak vakításától nehezen láttak, közben egymást lökdösve próbáltak kitérni a vizet vagdosó támadások elől.

A kisbékának vakmerő ötlete támadt. A riadt tömegen át felúszott a veszélyes vízfelszínre, hogy a békalencse levelei közt cikázva magára vonja az éhes madár figyelmét. Megtévesztésként egyik levél alól a másik alá úszott, a madár pedig hamar célba is vette őt. Zavarában össze-vissza böködte a vizet. Mindeközben a többiek látván a kis Békalencse bátorságát, rögvest a segítségére siettek. Kagylókat csíptettek a madár lábujjaira, amitől annyira megrémült, hogy azon nyomban elhagyta a tó vizét és azóta sem látták oda merészkedni.

A veszély elmúltával a kisbékát a focicsapat tagjai ölelték körül, és amiért megmentette az életüket, hálájuk jeléül azonnal a csapatukba fogadták. A kis kacska békát bátor tettéért kinyilvánították a tó hősének, aki ezentúl büszkén viselte a Békalencse nevet. Békalencséből azóta legenda lett, akinek védelmező fátyla előtt hálával adózik minden vízlakó, s akiről azóta is büszkén kuruttyolnak egymásnak egy-egy ringatózó tündérrózsa levelén.