Ferenczné Mayer Katalin: Pöttöm Fanni

- Anyu, ugye én soha nem fogok meghalni?!
- Miért gondolod, kislányom?
- Te mondtad, hogy én már legyőztem a halált, amikor megszülettem! Akkor többé már nem próbálkozhat, hiszen erősebb vagyok nála, ugye Anyu?
- Nem is tudom, a tudósokat is foglalkoztatja ez a kérdés, de sajnos, még nem találták föl az örök élet titkát… Tudod mit? Ne gondolkozzunk ilyen távoli dolgokról! Inkább menjünk ki a kertbe és nézzük meg a virágokat!

Fanni és Anyu gyakran beszélgetnek ehhez hasonló, felnőttes témákról. Fanni ugyanis tényleg legyőzte a halált. Három és fél hónappal született korábban, mint kellett volna és ezért nagyon pici volt, amikor kibújt Anyu pocakjából. Az orvosok – mivel egyedül még nem tudott lélegezni – csövet dugtak az orrába, hogy megmentsék az életét. A csövön át - egy gép segítségével - Fanni oxigénhez jutott és így lélegzett kilenc héten keresztül. Közben egy veszélyes baktérium megfertőzte és nagyon legyengítette.

Aztán, valami csoda folytán, amikor már csak parányi remény maradt, hogy Fanni legyőzheti a betegséget, a csöppnyi baba erőre kapott és megmutatta, hogy élni akar! Meggyógyult, és amikor elég nagy lett, Anyukája és Apukája végre hazavihette őt a kórházból. Elbúcsúztak az apró üvegpalotától, amit a kórházban inkubátornak neveznek.

Ebben lakott Fanni, hogy mindig melegben és biztonságban legyen. Megköszönték a gondoskodást és a szeretetet, amit az orvosoktól és a nővérkéktől kaptak, aztán boldogan hazasiettek. Alig várták, hogy megmutathassák Fanninak az igazi otthonát. A kiságyat és a fölötte forgolódó Csengettyű urat, amit Anyu készített és azért kapta a nevét, mert egy csodálatos hangú szélharang pompázott a közepén. Amikor hazaértek, Anyu óvatosan magára fektette csöppnyi kislányát.

Az első összebújás volt ez, annyi megpróbáltatás, félelem és aggódás után. Egyikük sem felejti el azt a csodálatos pillanatot, amikor összesimulva feküdtek: anya és lánya, szinte eggyé válva. Négy hónapig vártak erre és most végre megtörtént: érezték egymás szívverését, lélegzetét, illatát. A szerencsés anyukák és gyerekek már a születés pillanatától megismerhetik egymást, összeérhet a kezük, a bőrük és kifejezhetik szeretetüket egy-egy simogatással, kedves szóval, öleléssel.

- Kislányom, mit szeretnél a születésnapodra?
- Hány éves is leszek, Anyu?
- Tavaly voltál négy, akkor most…
- Nem tudom, segíts!
- Nemsokára itt a tavasz és akkor ünnepeljük az ötödik születésnapodat.
- Anyu, olyat is kérhetek, amit boltban nem lehet megvenni?
- Ez izgalmasan hangzik!
- Anyu, én egy mesét szeretnék, ami rólam szól és az állatokról és a növényekről. Ugye, hogy ilyet nem lehet a boltban kapni?
- Igazad van, de megoldjuk, csöppet se aggódj!

Fanni hosszú éveken át küzdött azért, hogy olyan legyen, mint a többi gyerek. Sok-sok tornával, gyakorlással megtanult járni, szaladni, beszélni, enni, nevetni és minden olyan dolgot, ami másoknak, akik nem születnek ennyire kicsinek, igazán nem okoz nehézséget. Anyu annyira boldog volt, hogy Fanni egészséges és kezdi utolérni kortársait, hogy elhatározta, minden születésnapjára készít valami különlegeset.

Sokat gondolkozott, hogy mi legyen az az ajándék, ami leginkább kifejezné azt a határtalan szeretetet, amit Fanni iránt érez. Végül úgy döntött, hogy az egyéves születésnapra egy könyvet készít. Átlátszó műanyaggal vonta be a Fannit és kedvenc játékait ábrázoló képeket, majd gyönyörűen földíszítette és összevarrta a lapokat.

A sok ajándék mellett Fanni a könyvecskének örült leginkább. Megrágcsálta, megfogdosta, nézegette. Anyu sokat mesélt belőle és attól kezdve minden évben hasonló albumot készített, amibe összegyűjtötte az elmúlt időszak legkedvesebb emlékeit. Egy idő után Fanni rajzai is belekerültek, majd elkészült az első igazi mesekönyv, amit Fanni kért, az ötödik születésnapjára.

***FANNI MESÉI***

Boti, a kis katicabogár

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Amikor bemutatkozott, mindig a teljes nevét mondta: - Ferencz Fanni Regina. Fanni óvodás volt, a Sárga csoportba járt. Barátnői – Eszti, Boróka, Laura, Kinga és Regina – mind tudták róla, hogy nagyon szereti az állatokat. Szüleivel gyakran elment az Állatkertbe, a Vadas parkba, vagy a Tropikáriumba, hogy meglátogassa kedvenceit. Ahol csak lehetett, meg is simogatta őket. Az Állatkertben a kecskéket, a Vadas parkban a muflonokat, a Tropikáriumban pedig a rájákat.

Fanniék kertjében is laktak állatok. Meztelen csigák, bodobácsok, hangyák, tücskök, szöcskék, pillangók. Egyszer még egy óriási varangyos béka is ellátogatott hozzájuk, de ő csak egy éjszakára pihent meg a sziklakertben. Alkonyatkor, langyos nyári estéken denevérek köröztek a kert fölött. Rovarlakomára jöttek a közeli erdő barlangjaiból.

Fanni és testvére, Dani, közös gazdái voltak egy keverék kiskutyának. Eszti anyukája találta, ám Fülöp mellé – aki az ő házőrzőjük volt – már nem fért el még egy kutyus. A fekete, ugribugri kiskutyának Fobi lett a neve és azonnal a család kedvencévé vált.
Fanni a tavaszt szerette a legjobban.
- Anyu, én be vagyok zsongva a tavaszért! – mondogatta a hosszú, hideg, téli estéken.
- Tudod mit, készítsünk egy tavaszvárót! – javasolta Anyu és letépte a naptárból azt a lapot, amin az utolsó téli hónap, a február volt.
- Látod kislányom, ha áthúzod a napokat, egykettőre elérkezünk a márciushoz. Addigra a tavasz is eljön!
A naptárban egyre csak fogytak és fogytak a számok.

- Hurrá, ez az utolsó! Anyu, ugye holnap már biztos, hogy tavasz lesz?
Másnap, amint fölébredt, szaladt az ablakhoz.
- Jaj, hiszen még mindig hideg van és a virágok sem nyíltak ki!
- Ne búslakodj kicsikém, nemsokára igazi jó idő lesz!- bíztatta Anyu a csalódott kislányt és egy finom puszit nyomott az orra hegyére.

Vasárnap végre kisütött a nap és a fű csodás zöldjéből kikandikáltak az első százszorszépek. Fanni segített elültetni a veteményesben a magokat és az idén először saját kis virágos kertet készített Apu és Dani segítségével.
A magocskákat is együtt ültették el: margarétát, mályvarózsát és mezei virágokat.
- Anyu, mikor fognak kinyílni a virágjaim?
- Ha gondozod őket, hamarosan meghálálják és meglátod, nemsokára pompás növényekké cseperednek.

Amikor Fanni az óvodából megérkezett, első útja mindig a virágos kertjébe vezetett. Gyomlált, öntözött, ahogy Anyutól tanulta. A csigákat jó messzire vitte, nehogy megrágják a fejlődő növények zsenge leveleit. A kiskertben egyre több szár és levél dugta ki a fejét. Fanni boldog elégedettséggel szemlélte a kis palánták fejlődését. Egy napon az egyik virág szárán egy kis katicabogár üldögélt. 

- Szia! Az én nevem Ferencz Fanni Regina, téged hogy hívnak? – kérdezte vidáman a kis kertész.
- Boti vagyok és uzsonnázni jöttem. – hangzott a halk válasz.
- Csak nem a növényeimre fáj a fogad, mert akkor menned kell!
- Ó, dehogy! Én tetveket keresek. Látod, ott vannak, a levelek alatt. A kedvenc csemegéim. A növényeid örülnek, hogy megszabadulnak ezektől a falánk kis állatoktól. Így nem rágják meg őket és szép virágok nyílnak majd rajtuk.
- Köszönöm Boti, akkor te most segítesz gondozni a kertemet, ugye?
- Így is mondhatjuk… - mosolygott a kis katica és hozzálátott a falatozáshoz.

Boti minden nap ellátogatott barátnőjéhez és lakmározott, amennyit csak bírt. Sokszor úgy teleette magát, hogy Fannit kérte meg, tegye át a diófára egy kicsit szunyókálni, mert elálmosodott és túl nagy volt a pocakja a repüléshez. A növények megnőttek és a szárakon lágyan hajladoztak a szebbnél szebb virágok.
A katica és a kislány örök barátságot fogadtak.
A nyár gyorsan véget ért, s bár még meleg volt, a virágok egyre bágyadtabban fogadták a hűvös estéket.
- Nemsokára elmegyek. – Boti szomorúan nézett Fannira.
- Nem jössz vissza soha többé?
A kislány arcán egy óriási könnycsepp gördült le.
- Ha nem bújok el a hideg elöl, megfagyok.
Fanni másnap hiába kereste Botit, a katicabogár nem jött el a virágos kertbe. A kislány egész délután várta, mindhiába.

- Fobi, kiskutyám, mondd, mi történhetett vele? El sem búcsúzott…A sötétbarna szempár szomorúan nézett pityergő gazdájára, de a választ ő sem tudta.

Az ősz megváltoztatott mindent: a virágok elvesztették szirmaikat, száraik lehajlottak. A diófáról is lehullottak a levelek. Egyre hamarabb sötétedett. Aztán újra hideg tél lett. Persze jó volt a hóban szánkózni, Mikulásra várni, ajándékokat kapni, de valaki még mindig nagyon hiányzott a kislánynak: Boti.
- Anyu, készítsünk újra tavaszvárót!
A kislány minden este, lefekvés előtt húzta át a naptárban a számokat.
- Holnap itt a tavasz, végre, végre eljött hát! – ugrándozott, és bejelölte az utolsó téli napot is.
A kiskertben újra kellett ültetni a margarétákat és a mezei virágokat, de a mályvarózsák megmaradtak, ők több évig is elélnek.

Egyre melegebb lett. Anyu a veteményesben dolgozgatott, Fanni a szemtelen csigákat szedegette ki a növények közül.

- Nézd a nyakam Anyu, valami van rajta, talán egy hajszál?
- Nem kislányom, ez nem hajszál. Ez valami más… - nézett Anyu Fannira és sejtelmesen elmosolyodott.
- Hát akkor mi a csuda, vedd már le, nagyon csikiz!
Anyu mutatóujjával óvatosan Fanni nyakához ért, aztán fölemelte a kezét.
- Katalinka szállj el, jönnek a …
- Boti, te vagy az, tényleg te vagy? – kiabált a kislány, ám most az öröm könnyei csillogtak a kék szemekben.
- Mondd csak kislány, akadna itt számomra néhány jó falat?
- Ó, hát persze, foglalj helyet a kedvenc éttermedben! – nevetett Fanni és átvette Anyutól a kis katicát.
- Jó étvágyat Boti, most már tudom, hogy mindig vissza fogsz jönni hozzám.
- Naná, hogy visszajövök! – válaszolt a katica és mohón nekilátott a bőséges lakomának.

- Anyu, ma melyik torna következik, a hatos?
- Milyen jól emlékszel kislányom, én már el is felejtettem!
- Nézd Anyu, már majdnem olyan erős a karom, mint Apué!
- Hű, micsoda kemény izmok, tényleg nagyra nőttek!
- Anyu, ha nagy leszek, én az állatokat és a növényeket fogom megvédeni és gyógyítani.

****

Fanni már kilencéves nagylány. Gondos gazdája Fobi kutyának és Picúrnak, Rózsának, a görög teknősöknek. Minden nap megeteti a guppi halacskákat: Gyűrűt, Fülbevalót, Szépséget és Feketét, de nem feledkezik meg az afrikai csigáiról, Csillagról és Villámról sem. A természetet óvja és szereti, s bár még kisebb és vékonyabb osztálytársainál, biztos, hogy céljait – ahogy eddig is – kitartó munkával, ha kell harcos küzdelemmel, mindig el fogja érni.

Ferenczné Mayer Katalin