Dózsa-Vépy Renáta: Dadogós Dani

Történetünk Daniról szól, aki idén kezdte a harmadik osztályt. Szorgalmas fiú, aki sokat tanul, s bár jó jegyei vannak, mégsem szeret iskolába járni.

- Szia kicsim, milyen volt az iskolában? – kérdezi anyukája, miközben épp az ebédet főzi.
- Se-se-semmmmilyen. – válaszolja kedvetlenül a fiú.
- Valami baj van? Bántott valaki? – fordul oda hozzá.
- Neeem! – vágja rá Dani. - Most me-me-megyek tanuuuulni. – azzal magára csukja az ajtót.
Édesanyja már régóta úgy gondolja, hogy valaki csúfolja Danit, de hiába kérdezi, a fiú sosem mond semmi. Emiatt nagyon szomorú, mert szeretne segíteni neki.
- Fél óra és kész az ebéd! – kiálltja utána, majd visszafordul a tűzhely felé.

Az anyukájának igaza van, Danit gyakran csúfolják az iskolában. Egy felsős fiú Dadogós dömpernek szokta hívni, vagy épp kifigurázza azt, ahogy ő beszél. Most is ez történt, ezért van rosszkedve. Ahogy ül az ágyán, maga elé bámulva, egyszer csak hallja, hogy valaki az ő nevét mondja:
- Dani, Dani! Miért lógatod az orrod? – szól egy csilingelő, lágy hang.
- Ki-ki-ki az? Ki-ki-ki szólt? – pattan fel a fiú.
- Itt vagyok, hahó, ide nézz!
- Me-me-merre? Neeem lá-látlak.
- Itt vagyok, az ablakban!

És lám, ahogy közelebb lép látja, hogy egy kis tündér ül az ablakpárkányon. Ruhája, mint az ég kékje, haja, mint a csillogó ezüst, szárnyai pedig mint, a friss harmat.
- Hááát teee meg ki-ki vagy? – kérdi a fiú.
- Én Tündér Lili vagyok, Tündérország királylánya.
- Ééés mit csi-csinálsz itt ná-nálam?
- Láttam a tükrömben, hogy mostanában sokszor vagy szomorú.
- A tüüüükrödben?
- Igen. Tudod, mi tündérek a tükrökön keresztül látjuk az emberek világát. Én gyakran láttalak téged, és azt, hogy szomorkodsz. Megpróbáltalak többször is felvidítani.

- Me-me-megpróbáltál?
- Igen! Szerinted ki csinált havat a tavasz elején? Hát én, mert tudom, hogy nagyon szeretsz szánkózni! Aztán mikor anyukád főzeléket akart ebédre csinálni tegnap, én voltam, aki eldugta a spenótot, és a helyébe zöldborsót tett, mert tudom, hogy az az egyik kedvenced!
- Kö-kö-köszönöm szééépen!
- De láttam, hogy megint itt ülsz szomorkodva, így eljöttem, hogy elvigyelek Tündérországba! Hunyd le a szemed!

Azzal Tündér Lili a fiú vállára szállt, tapsolt kettőt és elkezdtek forogni, egyre gyorsabban és gyorsabban, aztán hirtelen megálltak.
- Most már kinyithatod! – bíztatta a tündér királylány. – Megérkeztünk!

Dani óvatosan nézett körbe, és amit látott arra egész életében emlékezni fog. A kisvárost hatalmas erdő vette körül, és a benne lévő fákon szebbnél szebb, színesebbnél színesebb virágok nőttek. Az utca csillogó kövekkel volt kirakva, oldalán apró díszes házak sorakoztak, melyek mind egy – egy gyümölcsre vagy zöldségre hasonlítottak - itt egy narancs házikó, amott egy padlizsán torony. A tündérek pedig mind sürögtek és forogtak, látszólag észre se vették az új jövevényt.
- Ez gyönyörű!
- Gyere, elviszlek a palotába! – azzal Tündér Lili megfogta a fiú kezét és már repült is vele.
Dani élvezte, ahogy sebesen szállnak a rét fölött, és egész addig nem is sejtett semmit, míg nem…
- Állj meg, álljunk meg! – kiáltott a fiú. Lenézett a tóra és benne a tükörképére.
- Ez én vagyok? Hogy lehet ez? – csodálkozott. Volt is rá oka, hisz apró volt, mint egy tündér, szárnyai voltak, mint egy tündérnek, tudott repülni, mint egy tündér… - Tündér lettem?
- Dehogy! – nevetett fel Lili. – De tudod az, aki a mi világunkba belép, olyanná válik, mint mi. Más változást nem veszel észre?

- Nem is tudom, talán… - és ekkor hirtelen elhallgatott, majd hangosan felkiáltott. –NEM DADOGOK!
- Na, gyere, menjünk tovább, így sosem érünk a palotába, te, nem dadogós Dani! – mosolygott a tündér királylány.

Az úton még sokszor megálltak; virágot szedtek, fogócskáztak, bújócskáztak, beszélgettek, sőt még pancsoltak is a közeli patakban. Így nem meglepő, hogy egészen besötétedett mire odaértek, de a lemenő nap fényében még így is kitűnően látszott. Hatalmas hófehér épület volt, sok száz toronnyal, s a tornyokon kékes színű zászlókkal.

A bejárat óriási kapuja előtt griffek őrködtek, melyek közt gondtalanul átsuhantak. Meg sem álltak egészen a nagyteremig, ahol Tündér Lili családja épp a vacsorához készülődött.
- Apám, anyám, fivéreim és nővéreim, bemutatom Danit, aki régóta nagyon szomorú volt otthon, ezért elhoztam, hogy felviduljon!
- Csókolom! – köszön Dani, picit bátortalanul.
- Légy üdvözölve nálunk Dani!- szólt Tündérország királya. - Ülj csak le ide közénk!
- Mond csak, miért voltál olyan rosszkedvű? – fordult oda hozzá a királyné.
- Mert sokat csúfol az egyik fiú az iskolában. Ő idősebb nálam, és mikor meghallotta, hogy én dadogok, elkezdett nevetni, és azóta, ha meglát, hangosan felkiált, hogy Dadogós dömper.
- És ettől te szomorú leszel? – szól közbe az egyik kisebb tündér lányka.
- Igen, persze! Senki sem szereti, ha csúfolják, csak azért mert más.
- Nem vettél észre semmit rajtunk, mióta itt vagy Tündérországban? – veszi át a szót a lány.

Ezen elgondolkodik Dani:
- Ti mind olyan tökéletesek vagytok! – vágja rá.
- Nem, mi mind egyformák vagyunk. – néz rá Lili.
- Tudod, én szívesen cserélnék veled! – lép oda hozzá az egyik tündér fivér.
- Velem? Ugyan minek? Miért szeretnél más lenni?– vonja meg vállát a fiú.
- Mert, ha valaki más, mint a többiek, az egyben különleges is!

- Ebéd, kicsim, gyere enni! – kiálltja édesanyja.
Dani lassan nyitja csak ki a szemét, felül az ágyában, ásít egyet és hirtelen nem érti miért, de egészen furcsán érzi magát. Elszundított volna?
- Jö-jö-jövök anyaaa!

Másnap az iskolában vidáman indult a napja. Jól felelt matematikából, és megbeszélte a barátaival, hogy délután kimennek a pályára focizni. Aztán, mikor az utolsó óráról is kicsöngettek, odalépett hozzá a csúfolódós fiú:
- Mi a helyzet Dadogós dömper? – mondta hangosan nevetve.
Danit azonban egyáltalán nem bántotta a fiú megjegyzése.
- A ne-ne-nevem, Da-dani. Hí-hívj így, nyuuuugo-godtan. – azzal sarkon fordult és elindult. A felsős fiú pedig csak állt ott, és hirtelen azon kapta magát, hogy rajta nevetnek a többiek.

Dani azóta már felnőtt, de még mindig előfordul, hogy valaki csúnyát mond rá, amiért dadog. Ő azonban ilyenkor egyszerűen csak odébb megy, és magában mosolyogva csak annyit mond; különleges.