Az iskolai hiányzásról
„Melyik útra lép? Komoly most a tét…”
Talán sokan felismerték a címben a Demjén Ferenc előadásában népszerűvé vált slágert, amelyben Peti életének egyik fontos döntése előtt áll: menjen-e iskolába, vagy inkább az ellenkező irányba induljon? A dalban megjelenített helyzet – amint azt mostanában hallhattuk – nagyon is valóságos. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy meglehetősen sokan és sokat hiányoznak az oktatási intézményekből.
Igazolatlan órák és a támogatás
2010. augusztus 30-ai hatállyal életbe lépett az a rendelkezés, hogy ha a tanköteles korú diáknak összegyűlik 50 igazolatlan órája, akkor a jegyzői gyámhatóság – az iskola jelzése alapján – automatikusan felfüggeszti az iskoláztatási támogatás folyósítását, és védelembe veszi a tanulót. A jegyzőnek e körben mérlegelési lehetősége nincsen. Három havonként és a tanév vége után a jegyzői gyámhatóságnak felül kell vizsgálnia, hogy továbbra is indokolt-e a felfüggesztés. Ha a gyermek helyzete rendeződött, és teljesítette tankötelezettségét (vagyis a vizsgált időszakban egyetlen órát sem hiányzott igazolatlanul), a család újból megkaphatja az iskoláztatási támogatást.
A probléma nagyságát kifejezi, hogy a Nemzeti Erőforrás Minisztérium szociálpolitikáért felelős államtitkára szerint Magyarországon tíz év alatt egy kisvárosnyi fiatal - majdnem negyvenezer fő - nem végzi el az általános iskolát, miközben az állam közel ezermilliárd forintot költ a közoktatásra. Éppen ezért a kormány a törvény erejével igyekszik rábírni az iskolába járásra a tanköteles tanulókat.
Ne higgyük, hogy korábban senki nem törődött az iskolából lógó tanulókkal. A 11/1994. MKM-rendelet 20. §-a eddig is szabályozta, mi a teendője a pedagógusoknak, az ifjúságvédelmi felelősöknek, a családsegítő szolgálatoknak és a jegyzőknek, ha egy tanköteles gyermek nem tudta - vagy nem akarta - az iskolai mulasztásait igazolni. Ifjúságvédelmi felelősként szembesültem azzal, hány értesítést küldtek az iskolák a szülőknek, hány jelentést írtak a családsegítő központoknak, és hány pénzbírsággal járó szabálysértési eljárást indítottak a jegyzők a gondviselők ellen. A büntetések azonban jórészt behajthatatlanok voltak, így aztán semmi nem változott. Most azonban 50 igazolatlan óra esetén az iskoláztatási támogatást mérlegelés nélkül megvonják a családtól.
A kormány intézkedése megosztotta az ügyben érintetteket. Soltész Miklós, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium szociális, család- és ifjúságügyért felelős államtitkára szerint a tanév első hetei bebizonyították, hogy jó döntés volt a családi pótlék átalakítása nevelési és iskoláztatási támogatássá, valamint lehetővé tenni annak felfüggesztését. Az államtitkár szerint pontos, országos statisztika még nem áll rendelkezésre a szeptemberi hiányzásokról, de az már megállapítható, hogy kevesebb a lógós gyerek. Ez utóbbi kijelentést már néhány iskolaigazgató is megerősítette, hozzátéve, hogy „a szülők is jobban odafigyelnek a gyerek iskoláztatására, kevesebb az igazolatlan hiányzás, mint korábban."
A szociológusok egy részének és az MTA Gyerekszegénység Elleni Programjának állásfoglalása szerint, a veszélyeztetett és a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek iskolába járását elsősorban támogató, és nem megvonó intézkedésekkel lehet elérni. A pénzügyi támogatások mellé oda kell tenni azokat a feltételeket, amelyektől az iskolai szolgáltatások vonzóvá válhatnak. A családi pótlék a gyermek felneveléséhez biztosított közösségi hozzájárulás, és nem lehet a jutalmazás vagy büntetés eszköze.
Ráadásul az új törvény óriási terhet ró az önkormányzatokra. Nemcsak adminisztratív intézkedéseket kell meghozniuk, hanem nyomon kell követniük a mulasztó tanuló családjának életét is. A szülőktől elvett iskoláztatási támogatást ugyanis az önkormányzat által elkülönített számlára utalják, és ezt az összeget természetbeni juttatásként kapják meg az érintettek. A rendelet azt írja elő, hogy az összeget a kijelölt eseti gondnok felügyeletével kizárólag a gyermek szükségleteire lehet költeni, így például tanszerre, ruházatra, élelmiszerre, gyógyszerre, közlekedési bérletre, fizetős szakkörökre, de akár a család lakhatására is. A gyermekvédelemben dolgozó szakemberek szerint gyengítheti a büntetés hatását, hogy a szülő az iskoláztatási támogatás elmaradását – az ügyintézés időigényes volta miatt – csak hónapokkal az igazolatlan órák összegyűjtése után veheti észre.
Abban azonban mindenki egyetért: valamit muszáj tenni. Nemcsak azért hiányoznak a gyerekek, mert nincsen megfelelő ruhájuk, nagyon messze laknak az iskolától, és gondot jelent az oda eljutás, néhányukat bántalmazzák az oktatási intézményben, vagy otthon kell segíteniük, esetleg gyermeket várnak, hanem azért is, mert nem akarnak tanulni. Utóbbiakat senki és semmi nem motiválja arra, hogy valamilyen hasznosítható képzettséget szerezzenek. Inkább töltik az idejüket bevásárlóközpontokban csellengve, vagy otthon ülnek a számítógép előtt. Fontos hangsúlyozni: az iskolába járás nem magánügy. Ezek a fiatalok ugyanúgy a társadalom tagjai, mint bárki más. Milyen jövő vár rájuk, ha semmihez nem értenek, ha semmi nem érdekli őket?
Normális esetben az iskolába járás fontosságát a szülő és később maga a gyermek is felismeri. Amikor 9.-es gimnazistáktól megkérdeztem, mire való az iskola, elsőként természetesen azt említették - ezt hallják a felnőttektől -, hogy hasznos ismereteket szerezhetnek meg, amelyekre később is szükségük lehet. De sokkal többet beszéltek arról, hogy az iskola másfajta tanulásnak is a színtere: elsajátíthatják, hogyan kell egymáshoz alkalmazkodni, hogyan kell megértőnek lenni, egymást elfogadni, segíteni, ha szükséges, egymással együttműködni, hogyan kell a kortársakkal és idegen felnőttekkel szemben viselkedni. Barátságok és szerelmek is szövődnek az iskolában, amelyek szintén életre szóló élményeket adhatnak. És sokan mondták azt is, hogy unatkoznának odahaza egyedül.
Vagyis azok, akik kimaradnak az iskolából, nem csak lexikális tudásuk tekintetében lesznek szegényebbek. Megfosztják önmagukat attól is, hogy számos olyan képességüket fejleszthessék, amelyekre felnőtt korukban igencsak nagy szükségük lenne. Képzetlenül szinte lehetetlen munkahelyet találni, az alapvető kompetenciák birtoklása nélkül pedig lehetetlen lesz eligazodni a világ hétköznapi dolgaiban is. Emellett megszokhatnak egy olyan életformát, amely kevésbé tartalmas és hasznos elfoglaltságokat kínál nekik, amelyben beszűkülnek az emberi kapcsolataik – így leginkább csak tengetik az életüket. Óriási a veszélye annak, hogy ezek a fiatalok – talán visszavonhatatlanul – a társadalom perifériájára szorulnak.
Bizonyára sokan vannak, akik otthon azt hallották: "tanulj, fiam, hogy többre vigyed, mint mi”. Akiknek nem adatott meg a tanulás lehetősége, gyakran ösztönözték – és ösztönzik ma is – gyermekeiket arra, hogy minél hasznosabb és magasabb végzettséget szerezzenek, mert ebben látták egy magasabb színvonalú, könnyebb élet zálogát. Azonban egyre többször észlelhetjük, hogy bizonyos körökben nincs értéke a tanulásnak. Nekem is üzente már egy apuka: ne nyaggassam a gyermekét a leckével, mert neki csak nyolc általánosa van, mégis többre vitte, mint én.
Ezzel nem tudok vitába szállni, hiszen nyilvánvaló módon másképpen értelmezzük a „többre vitte” fogalmát. Sajnálom viszont, hogy jó képességű lányát inkább lebeszélte a tanulásról, mint hogy egy kis kitartásra ösztönözte volna. Mert 15-20 év múlva lehet még olyan a világ, hogy szüksége lenne azokra az ismeretekre és kompetenciákra, amelyeket most könnyedén megszerezhetett volna. Ez az apuka ritka szerencsés, mert rácáfol a statisztikákra, amelyek azt mutatják, hogy magasabb képzettséggel jobban fizető állásokat lehet találni. És azt is mutatják, hogy a tartósan munka nélkül élők túlnyomó többsége alacsony iskolai végzettséggel rendelkezik. A munkanélküliség pedig nemcsak súlyos egyéni, hanem társadalmi problémák forrása is.
Valószínűleg pusztán jogi szabályozással nem lehet megoldani, hogy minden tanköteles diák rendszeresen látogassa az iskolát. Az új törvény hatékonyságát legkorábban a tanév végén lehet megvizsgálni, amikor az igazolatlan mulasztások számát össze lehet vetni a korábbi statisztikai adatokkal, és az önkormányzati eljárások tapasztalatait is lehet elemezni. Addig csak remélni lehet, hogy Petihez hasonlóan minden gyerek megtalálja azt, amiért érdemes bemenni az iskolába – még akkor is, ha a szép napos idő az ellenkező irányba csábít.
