Sérült testben ép lélek - 2. rész
A sérült emberek gondolatai, érzései a legtöbb ember számára ma is távoliak, ismeretlenek. Ezek az emberek a köztudatban sokszor olyannyira „mások”, mintha nem is ugyanazon a világon osztoznánk egymással. Futó, legtöbbször zavart pillantásokkal illetjük a tolókocsiban ülőket, és nem sokat tudunk róluk, az életükről. Felmerül bennünk olykor a gondolat, hogy vajon ő mit érezhet? Neki milyen céljai vannak? Neki mi a siker, a megelégedettség? Neki mi a szerelem és a szexualitás? Neki mi szerez örömet, neki mi fáj? Szeretnénk többet megtudni róluk?
Tanulás, nemcsak gyerekeknek
Nem betegek...
Cikkünk első részét itt olvashatja.
Az Intézetben Parkinson-szindrómás, sclerosis multiplexes, paraplégiával - alsó végtagi bénulással - élők és koponyasérülést szenvedett, központi idegrendszeri sérültek tanításával és rehabilitációjával is foglalkoznak a konduktorszakemberek. A felnőttek tanítása, fejlesztése is pedagógiai, pszichológiai és mentálhigiénés alapelveken nyugszik, csakúgy, ahogy a sérült gyermekek esetén: önmaguk tisztelete, önmaguk és képességeik értékként kezelése, megbecsülése és fejlesztése a cél.
Dániel harminchat éves, művészeti érdeklődésű fiatalember. Rendszeresen jár a Pető Intézet foglalkozásaira. Néhány évvel ezelőtt ismeretlen eredetű gerincvelő-roncsolódás miatt egyik napról a másikra deréktól lefelé lebénult, és tolószékbe kényszerült. Egy kerthelyiségben találkoztunk, letáboroztunk egy árnyas asztalnál, ahol arról kérdeztem, hogyan élte meg ezt a veszteséget.
„Ami elkerülhetetlenül megváltozott, az, hogy valahogy elveszítetted a szabad akaratodat, hogy csak töredékét tudod annak megtenni, amit egyébként megtennél, amit csinálnál… hát ez a legsúlyosabb az egészben.[…]
[…] Az biztos, hogy aki beleül a székbe, az előbb-utóbb valamilyen szinten az alázatot megtanulja... Ez iszonyúan építi a karitatív szemléletet, tehát hogy sokkal inkább észreveszed másnak a baját, a másiknak a nyűgét, sokkal fogékonyabb leszel bármiféle ilyenre. Ez nem azt jelenti, hogy nem vettem észre a kerekesszékes embert régebben, de gyakorlatilag tudomásul vettem, hogy igen, a világon vannak kerekesszékes emberek is. De hogy én elgondolkozzam azon, hogy az a kerekesszékes vagy az a vak, vagy bárki testi, lelki fogyatékossággal élő, hogy az gyakorlatilag hogyan éli a mindennapjait, hogyan éli meg a világot, mi a kapcsolat közöttünk, az gyakorlatilag nem érdekelt. Vagy legalábbis nem érintett meg. […]"
Konduktív Pedagógia dióhéjban
A Konduktív Pedagógia egy immár országhatárokon átívelő komplex pedagógiai rendszer, ami mára eljutott Európa legtöbb országába és a világ majdnem minden szegletébe. A módszer szülőhazája Magyarország, s anyaintézménye a budapesti Nemzetközi Pető Intézet. A konduktorok főiskolai képzése Európában két helyen, Budapesten és Birminghamben folyik.
Egyes kutatások szerint körülbelül 15 millió ember él a világon, akinek szüksége lenne konduktív nevelésre. E számok ismeretében nagy előrelépés lenne, ha a Konduktív Pedagógia Európa-szerte automatikusan elérhetővé válna a felnőtt diszfunkciósok kórházi rehabilitációs osztályain, illetve a neonatológiai (csecsemő egészségügyi) és koraszülött osztályokon.
Ez a méltán világhírű módszer és annak új szemléletvilága, egyelőre még sok helyütt kiaknázatlan rehabilitációs és fejlesztési lehetőségeket rejt magában.
“A határaidat kell megtanulnod”
[…] „És a határaidat is meg kell megtanulnod – mondja Dániel. - Azt, hogy mik azok a határok, ameddig el tudsz menni. És amikor székbe kerül az ember, akkor rájön, hogy minden egyes, a legcsekélyebb, legapróbb kis mozdulat is igényel egy fizikai és lelki tervet. Igényel egy tervezést. Ezáltal elveszik a gesztus, a spontaneitás. Gyakorlatilag minden, ami az élethez, a mozgáshoz tartozik, innentől kezdve az egy terv. És ez, hogy a gesztust gyakorlatilag ellopták, vagy eltűnt az életedből, az kihat a gondolkodásodra is. […]"
Kulcsár-Domján Rita konduktor, a felnőtt sérültek lelki, érzelmi folyamatairól szerzett tapasztalatairól a következőket mondja: “Azok a felnőttek és tinédzserek, akik betegség vagy baleset következtében veszítették el korábban meglévő képességüket / képességeiket, mind végigjárják az elutasítás, tagadás, düh, alkudozás fázisait, míg valahogy végül megküzdenek a veszteséggel.”
Mint mondja, a központi idegrendszeri sérült gyermekek is átélnek hasonló válságokat felnőtté válásuk során. Ezek traumatikus szakaszai a sérültek életének, éppen ezért is tartja fontosnak a tabuk nélküli, nyílt társadalmi párbeszédet, amely szerinte segítene a sérültnek elfogadnia önmaga másságát a többségi társadalomban.
A sérültek állapotából adódik, adódhat jó néhány speciális igény, melyek megoldására alternatív utakat kell találniuk. Ezek közül jó néhány olyannyira személyes jellegű, hogy sajnos csak nagyon kevés lehetőségük van valódi segítséghez hozzájutni, hogy problémáikra megoldást találjanak. Ilyen például a párválasztás, a szexualitás és családtervezés.
Dániel így vall sérüléséből adódó, újonnan felmerült személyes nehézségeiről: […] „Velem ez az egész két éve történt. Egyelőre úgy gondolom, hogy szexuálisan nem tud az ember teljes életet élni. Ami iszonyatosan hiányzik, az a szexuális gyönyörérzet. Tehát az hülyeség, hogy azt mondod, hogy lebénultál, és a tested nem úgy működik, ahogy kéne, és hogy nem kívánod meg a másikat. Tehát a vágy az ugyanolyan erős. Örömet tudok adni másnak, de igazából teljes, közös szexuális gyönyört nem tudsz átélni. […] Vannak persze mindenféle technikák…[…] Ezt is újra kell tanulni, nyilván. […]"
[…] „A kis örömek fölerősödtek. Nyilván, mert az embernek ez az alkalmazkodóképessége az, (mosolyog) ami szerintem tényleg csodálatos. Ez a ragaszkodás az élethez, meg az örömbe, meg abba, hogy át tudjon élni valamit ebből az egészből. […] Nekem mondjuk egy kisebb bármi, valami, amit létre tudok hozni önállóan és én csináltam, akkor annak persze tudok örülni. […] Egyébként az úszás a kedvencem. Imádok úszni. Nyilván az az egyetlen mozgásfajta, amit segédeszköz nélkül tudok. […]"
És hozzáteszi: […] „Rengeteget tud segíteni a konduktor, azáltal, hogy egyrészt nagyon-nagyon keményen megerősít, tehát önbizalmat ad abba az irányba, hogy így is lehet élni […] hogy egyáltalán, megtanulj, ha máshogy is, de élni.”
A cikkben szereplő fogalmak
Ritmikus intendáció: A cikkben „mantraként” hivatkozom rá. A mozgás- és beszédritmus tudatos összekapcsolása, segíti a mozgás kivitelezését és a mozgás ritmusának megtartását. A konduktív pedagógia egyik alapvető eleme.
Komplex pedagógiai rendszer: Egységesíti és magában foglalja a gyermek mozgásfejlesztését, beszédnevelését, az önellátás tanítását és az óvodai-iskolai oktatást is. Ez a gyakorlat a gyermekek minden fizikai és pszichikai működésére komplex módon, azaz összefüggéseiben gyakorol intenzív fejlesztő hatást.
Központi idegrendszeri sérülés: Általában az anyaméhben illetve a születés körüli időszakban történik a központi idegrendszeri sérülés. Mivel a központi idegrendszer alapvető feladata az agyi területek, funkciók integrációja, ha ez az összerendezési funkció sérül, megjelennek az ún. diszfunkciós tünetek.
Diszfunkció: Működési zavar, például kóros mozgások, mozgásmintázatok.
Athetózis, Ataxia, Tetraparézis, Hemiplégia, Diplégia: Különböző diszfunkciós tünetekkel járó központi idegrendszeri sérülések meghatározott fajtái.
Parkinson szindróma, Sclerosis multiplex: Különböző genetikai alapú, a mozgásszerv-rendszert is érintő, degeneratív betegségek.
Paraplégia: Alsó végtagi bénulás
Korai Fejlesztés: A központi idegrendszer a gyermek első életéveiben a legfogékonyabb és leginkább alkalmas a megújulásra. Ezért fontos, hogy a sérüléssel diagnosztizált csecsemő mihamarabb fejlesztéshez jusson, hogy fejlődési lehetőségeit maximálisan kihasználhassa.
Konduktor: A komplex nevelést végző szakember.
„A konduktor tanulni tanít, s önmaga is folyamatosan fejlődik. Rengeteg dolog van, amit mi is tanulhatunk a sérült gyerekektől és felnőttektől: a kitartásukat, a kis lépések művészetét, az akarat összpontosítását, a hitet, hogy amit el lehet érni, azért mindent meg kell tennünk, és a belátást, hogy amin nem lehet változtatni, azt képesnek kell lennünk felismerni és elfogadni, a humorukat, az erejüket, a toleranciájukat”– mondja Rita.
„Hogy megtanulj, ha máshogy is, de élni”
Hazafelé hajtottam az utolsó interjúról, néztem, ahogy suhannak a fák árnyékai az út két oldalán, amikor újra eszembe jutott Dániel. Ahogy ellökte, elindította magát a kocsijával, miután elbúcsúztunk, fel az emelkedőn – mennyi elszántság és erő volt abban a mozdulatban –, már ott is volt az autója mellett, egy begyakorlott mozdulattal átdobta magát a vezetőülésbe, néhány pillanat alatt összecsukta a kerekesszéket, bedobta hátra, és már indította is a motort. Olyan célszerű, olyan hatékony, gyors és gördülékeny, szinte könnyed volt minden mozdulata, hogy öröm volt nézni!
„Hogy megtanulj, ha máshogy is, de élni” - visszhangzott a mondat a fülemben…
Bővebb információkért, lásd: www.peto.hu
A cikkben szereplő sérültek és szülők nevét megváltoztattam. Az interjúk különböző időpontokban készültek 2007 és 2010 között.
