Vannak gyerekkönyvek, amelyeknél nincs nagy jelentősége, hogy úgy olvassuk-e, mint bármelyik felnőtteknek szóló könyvet, és van, ahol szem előtt kell tartani, hogy a szöveg gyerekközönségnek íródott. Ennél a kategóriánál felmentést adunk az írásnak, ha nem köt le minket vagy túltengenek benne a kalandok, csak azt mérlegeljük, hogy a gyerekközönséget meg tudja-e fogni. A Loni és a kísértetek kétharmada ebbe, a második csoportba tartozik, majd történik valami, és az utolsó pár fejezetnél már nem lesz annyira lényeges szempont, hogy a szöveg gyerekeknek íródott-e.

Amikor egy neves felnőtteknek író szerző gyerekkönyvvel áll elő, nagyon nehéz kordában tartani az elvárásainkat, és nem csalódottnak lenni, ha a könyv nem lett abszolút remekmű. Hiába tudjuk, hogy a gyerekkönyv más terep, és az írói rutin nem feltétlenül jelent előnyt. Magam is beleestem ebbe a hibába, amikor a Loni és a kísérteteket (azaz a Titkok az Ilcsey utcában című részt) olvasni kezdtem, lett is rengeteg problémám a szöveggel, meg úgy általában a könyvvel is, csak lassan kapcsoltam, hogy itt másról van szó. Persze a problémák azért problémák maradnak, csak korántsem annyira jelentősek.

Ha kinyitjuk a könyvet, rögtön ott az előzék, ami félelmetes dolgokat ígér, a grafikán a házat át meg átszövik különféle kísértetútvonalak: kísértetcsatorna, szörnyátjáró, hátborzongató lift, lidércalagút, rémlépcső. Azonban a szövegben ezek az útvonalak nem nagyon kerülnek szóba, hiszen Levélke, a kísértetlány nagyjából ott közlekedik, ahol csak akar. Ahogy hátborzongatásról sincsen szó egy pillanatig sem. A kísértetekről tudjuk, hogy alapesetben elhunytak visszajáró lelkei, amelyek (akik?) valamilyen oknál fogva (pl. lezáratlan evilági ügy) nem lelnek békességet a túlvilágon. A kísértetektől joggal rettegnek azok, akiknek terheli valami a lelkét az elhunyttal kapcsolatban, de a vétlenek sem csoda, ha megijednek, hiszen olyasvalamivel találkoznak, ami a halál birodalmához tartozik. Borzongató, de egyben izgalmas is, a gyerekek ugyanazért szeretik a kísérteteket, amiért a csontvázakat vagy éppen vámpírokat. A mai gyerekkönyvipar legtöbbször úgy próbálja a kísértetvilág vonzó témáját használni, hogy közben a kulturális toposz valódi tartalmáról igyekszik nem tudomást venni. Így a kísértetek valamiféle alternatív, párhuzamos világ, esetleg tükörvilág lakói lesznek. Ebben az esetben az érdekes a két világ egymáshoz való viszonya lesz, nem a halállal való találkozás. A Loni és a kísértetek is ebbe a vonulatba tartozik, bár felvázol egyfajta alternatív genealógiát, de az csak elmaszatolja az alapkérdést, nem válaszolja meg. Viszont ezzel elveszi az élét az olyan kérdéseknek, hogy Loni szülei hisznek-e Levélke és egyáltalán a kísértetek létezésében; hiszen ahelyett a kérdéskör helyett, hogy valakinek a világképében szerepel-e a túlvilág, illetve ennek okkult továbbgondolása, hogy lehet-e kapcsolat a mi világunk és a túlvilág között… nos, ezek helyett körülbelül olyan kérdések közé utalódik az egész, mint hogy hisz-e valaki az unikornisokban, vagy pl. elfogadja-e Yoda tanítását az erőről. Az nagyon jól működik a gyerekkönyveknél, hogy nyitva hagyunk egyes kérdéseket (csak viccből szoktunk fennakadni olyasmin, hogy hol vannak Annipanni szülei), ahogy az is, amikor idővel minden építőkocka pedánsan a helyére kerül (gondoljunk a Harry Potterre); amikor egy elbeszélés nem dönt a kettő között, akkor az olyanok, mint én könnyen beleköthetnek.

A bizonytalanságot kicsit átveszik az (amúgy Kasza Juli-san mozgalmasan szép) illusztrációk is, mert többnyire a történetet mesélik, de olykor beszivárog egy másfajta megközelítés (bármilyen stílusbeli elhatárolás nélkül), a misztikum és a metaforák világa, ezek a képek sokkal többet adnak hozzá az olvasottakhoz, hirtelen kitágítják a horizontot…

Amúgy kár volt ilyen hosszasan ecsetelnem a fentieket, mert ha elvetjük enyhítünk az elvárásainkon és egyszerűen egy 6–10 éveseknek írt könyvként tekintünk rá, onnantól egy kifejezetten kedves gyerekkönyvet olvasunk. Hamar megszeretjük a két főszereplőt, látjuk, hogy rokon személyiségük és eltérő származásuk és tapasztalataik, az időhöz való nagyon más viszonyuk kellő alapanyagot adnak ahhoz, hogy az elbeszélés fenntartsa a gyerekek figyelmét. Tetszik, hogy a látszólag kemény, szigorú kísértetszülők valójában ugyanolyan dilemmákkal szembesülnek, mint az emberek, és ezekre ugyanazzal a szülői következetlenséggel képesek válaszolni. Az elbeszélés újabb és újabb nekifutásokból áll, mint egy valódi ismerkedés, ahogy egyre többet tudunk egymásról, úgy értékeljük újra a dolgokat. Eközben sok olyan motívum kerül elő (bujkálás, titkolózás, félreértés stb.), amelyektől hagyományosan jó lesz egy kisiskolásoknak szóló könyv.

Aztán egyszer csak azt látjuk, hogy lassan kezd összeállni valami, ami már több egy kedves gyerekkönyvnél. Levélke játéka, a „bújócska, csak nem tudod” egy lélektani jelenség nagyon szép megfogalmazása; ahogy az is egy komplex morális problémát jár körül, amikor Loni beviszi az iskolába Levélkét, de végül nem mutatja be mint „házi kedvencét”; amikor a szülők pizsama nélkül fekszenek a paplan alatt, de közben Levélkével kénytelenek beszélgetni, olyan kicsit, mintha Damiellel, az angyallal beszélgetnének, aki persze nem Bruno Ganz hangján szólal meg, hanem egy kislányén. Majd továbbmegyünk, és felmerül a kérdés, hogy mit tudunk kezdeni azzal, ha ismerjük (csak egy kis részben is) a jövőt. Mindezek előkészítik az ihletett és varázslatos utolsó fejezetet, amikor Loni éjszaka felkel, seprűnyélen lovagol, megsimogat egy varjút… minderről pedig senki sem tud, még Levélke sem. Olyasmi kicsit ez a pár oldal, mintha a Hajnali részegség gyerekkiadása lenne. Ott vagyunk Lonival két világ határán.

Ha innen rugaszkodik neki a következő rész (vagy az egész sorozat, amiről nincs információnk, hány részesre tervezi a szerző), akkor nagyon várjuk a folytatást.

Vörös István: Loni és a kísértetek (1. rész) Titkok az Ilcsey utcában. Kasza Julianna rajzaival. Pagony Kiadó, 2020. 72 oldal, kemény borító.

Ennek a könyvnek 2 egeret adtunk. Ne szalassza el!

A bejegyzés megírásához használt könyvet a kiadó bocsátotta rendelkezésünkre.