Egy (kis)lány naplóját olvassuk egy teljes évről. Nincsenek konkrét események, ezek helyett viszont vannak érzések, lelki történések, fantáziák, valós és képzelt párbeszédek valós és képzelt szereplőkkel. És van sok metafora, ezek a metaforák pedig szabadon lettek engedve, azt csinálnak, ami éppen nekik tetszik.

Ezért aztán adhattam volna azt a címet az ajánlómnak, hogy A metaforák csodálatos élete, de annyi mindennek volt már csodálatos élete az elmúlt évtizedekben, hogy ezzel nagyon az otthonos felé terelném az olvasómat, pedig a könyv ereje éppen a meglepetésben van, soha nem tudhatjuk, hogy egy-egy képnek az átvitt vagy a konkrét értelme érvényes éppen. Eszembe jut egy kézenfekvő párhuzam, aki ismeri az autizmus esztétikáját, annak nem kell magyaráznom: a valószínűtlenül poétikus gondolkodás és a földhözragadtság megszokhatatlan együttélése, a félreértés és másképp értés, az ismétlés, a váratlan hangsúlyok egy nem várt költői minőséget hoznak létre.

A könyv gondolattöredékekből áll. Az első mondatoknál még érezhetjük azt, hogy szépelgés az egész, de egyre csak jönnek a váratlan kanyarok, ahogy haladunk előre (vagy valamerre, mert rég nem tudjuk merre megyünk) a szöveg labirintusában, az első képek is a helyükre kerülnek. A töredékesség miatt először azt gondoltam, hogy könnyű lesz megmutatni ezek közül egy párat, de bármelyik mondatot kivenném, az húzza magával az előzőt meg a következőt, az meg az utána következőt és mind a továbbiakat, végül az egész könyvet a képekkel együtt. Nincs mit tenni, végig kell olvasni.

(Ha mégis ki akarunk valamit emelni, akkor legyen a június 30-iki bejegyzés, hiszen ez az év közepe – nem a könyv közepe, mert az tavasztól tavaszig tart:

Szeretek szavakat szórni a galamboknak,
de ők inkább morzsákat csipegetnének.

Most már csak azt kellene elárulnom, hogy mi volt előtte és mi jön utána.)

És, ahogy mondtam, nemcsak a szöveget kell végigolvasni, hanem azzal egy időben a képeket is.

Szép rajzok váltakoznak bad painting-szerű, szándékoltan béna ábrázolásokkal…

…portrék természeti képekkel, és mindvégig legalább olyan fontos a hiány, a fehér (olykor) fekete üres tér, mint maguk az ábrázolások.

Az illusztrációt azonban hiba lenne elválasztani a szövegtől, mert ezek valójában egységet alkotnak, részei a költészetnek. Könnyebb megérteni, ha úgy fogjuk fel, hogy a szöveg és a képek is egyfajta zenei kompozícióba rendeződnek. Az üres terek a zenei szünetek a szövegben. Üres terek jelölnek ki üres időt. Nagy levegő, szabadság.

Nos, ki akarna mondjuk egy oratóriumot csak a szövege alapján megítélni.

Az Időtlen napló a magyar kiadás címe, ami egy kicsit többet árul el a könyv egészéről, mint a portugál eredeti, amit inkább Évkönyvnek lehet fordítani – bár valóban megjelent egy a könyv alapján készített agenda, aminek a címében az időtlenség már tényleg szerepel. A könyv ideje tavasztól tavaszig körbeér, de nem érezzük azt, hogy egy évvel öregebbek lennénk. Ez az az időtlenség, amit gyerekkorunkra visszaemlékezve mindannyian ismerünk, és itt valamiféle egészen magától értetődő módon valósul meg, talán a hétköznapi cselekvések és konkrét események teljes hiánya állítja elő. Lehet, hogy amit átélünk, az az időben létezik, de amit megélünk, az sokkal inkább kívül az időn?

Ha van egy olyan önző szempontunk, hogy ne csak a gyereknek adjunk valami igazán értékes irodalmat a kezébe, hanem mi magunk is szeretnénk ugyanazt a könyvet olvasni, akkor az Időtlen napló tökéletes választás.

---

Alfonso Cruz: Időtlen napló. A szerző illusztrációival. Magyar fordítás: Borbáth Péter. Csimota, 2020. 140 oldal, flexibilis borító.

Ez a könyv szerepel a Két Egér 100-as gyerekkönyvlistáján!