Amikor a könyvet kézbe veszi az olvasó, az első benyomása az, hogy a képek uralkodnak benne. Aztán ha elolvastuk, akkor már látszik, hogy a kép és szöveg azonos jelentőségű, és nincsenek is meg egymás nélkül. A képek dominanciáját azért érezhetjük, mert hiányzik a szövegfal, a tördelés végig (akár tipográfiai szabályokat felrúgása árán is) alkalmazkodik a képekhez, az alkalmazott betűtípus is rajzolt hatású (ez a szerző egyik védjegye). Jakob Martin Strid a másik életében politikai karikaturista, valószínűleg ettől lesz a képi stílusa egyszerre ismerős, mégis egyedi a gyerekkönyvek világában.

A képekkel kapcsolatban rögtön érdemes megjegyezni, hogy a részletgazdagság ellenére nem hasonlítanak a böngészők képeire, és nincs olyan narratológiai szerepük sem, mint sok gazdagon illusztrált könyvben, ahol a képek autonóm módon mesélnek el történetváltozatokat, le nem írt eseményeket. Illetve van egy apró kivétel, mert itt-ott megjelenik egy párhuzamos történetszál egerekkel, de ez megmarad a vizuális geg szintjén. A képek szerepe egyértelműen a szikár, helyenként már-már töredékes szöveg megtámogatása, a világszerűség megteremtése. Kicsit olyan, mintha a leírt történethez kapnánk egy köteg fényképet, és azokon próbálnánk beazonosítani az olvasottakat, vagy keresnénk igazolást a feltételezéseinkre (Ott volt-e Karc alpolgármester az ünnepségen? Persze, hogy ott volt, csirkecombot rágcsált a pohárköszöntők idején.).

A rajzok magabiztosak, könnyedek, és főként lazák: a szerző nem törekszik például arra, hogy a Rejtélyes Sziget minden képen ugyanúgy nézzen ki, csak pár állandó motívummal jelzi az azonosságot. Ezt úgy csinálja, hogy mégsem érezzük következetlenségnek. A szöveg hasonló nagyvonalúsággal van összerakva: nem akadunk fenn azon, hogy Napvárosnak az embereken kívül csak két antropomorf állat lakója van (Micó és Sebastián, akik a történet főszereplői), a többiek mind valódi háziállatok vagy vadállatok. De említhetném azt is, amikor az utazók olyan gyorsan alakítják hajóvá a körtét, hogy lényegében szó sem esik róla. A szöveg meg sem próbál reflektálni ezekre a logikai problémákra, ugrásokra. Cserében erősen fókuszál pár olyan momentumra, amelyek hitelessé teszik a történetmondást. A kalózok nem azok a sportos humanisták, amivé sok esetben eufemizálódtak a mainstream gyerekkönyvekben. Tényleg rakétával lőnek, rabolni akarnak. Az Éjfekete Tenger holt lelkei valóban megjelennek szövegben és képben is. Ulysses Karlsen személye pedig meglepő komplexitással idéz fel egy sor irodalmi toposzt, főként Nemo kapitányt és persze Odüsszeuszt, akitől a neve is ered. És végül ott van Karc alpolgármester, akinek bármennyire stilizált az ábrázolása, mindannyiunk számára azonnal felidézi a tapasztalatot, hogy milyen mértékben meg tudja mérgezni egy közösség életét akár egyetlen tagjának hatalommániája is.

A hajóvá alakított körte

A szövegnek a nagyvonalúság mellett a másik nagy erénye, hogy kihagyja a kínálkozó közhelyes dramaturgiai ziccereket. A Hihetetlen történet eszünkbe juttathatja a tengerészlegendákat, Odüsszeuszt, Robinsont, Nemo kapitány, sőt a Bolygó Hollandit is vagy Verne úszó szigetét, látszólag maga is valamiféle tengerészmese. De nem akar sem a nagy irodalmi előképek paródiája, parafrázisa lenni, sem a lektűrök és akciófilmek eszköztárához nyúlni (megjegyzem, a könyvből készült animációs film már beleesik ebbe a hibába). A tengeri utazásuk során rájuk leselkedő veszélyeken Micó, Sebastian és Glükóz professzor könnyedén úrrá lesznek. Hiába állítják a könyvben sokan sokszor az ellenkezőjét, a tenger nem veszélyes. A tengerészromantika helyett ennek a történetnek igazi tétje van, attól működik. Arról szól, hogy egy közösségnek nem szabad beletörődnie abba, hogy sorsa rosszra fordul, történetesen, hogy elveszti hőn szeretett polgármesterét (Jeronimus Baltazar Severin Olsent, azaz JB-t), és a gyűlölt Karc alpolgármester dirigál. Ahhoz, hogy ne törődjön bele, hősökre van szüksége. Ki adja fel a passzivitás kényelmét a közösség érdekében? JB választja-e ki a hősöket a palackpostájával, vagy csak katalizálja az eseményeket? Mennyi a véletlen szerepe abban, hogy kiből lesz hős? Ez így már-már nagyepikába illő problematika. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mindehhez mi köze van az óriás körtéknek…

Nem gondolom, hogy sikerült megfejtenem a könyv titkát (ahogy a szereplők egy ponton megértik, mitől olyan rejtélyes a Rejtélyes Sziget), de ahányszor felolvassa az ember, mindig közelebb kerül hozzá. És mivel sok ilyen alkalom van, azt kell mondanom, hogy ez a könyv jó befektetés, mert ha az árát elosztjuk a felolvasások számával, egészen nevetséges összeg jön ki.

Végül néhány szó a magyar kiadásról. A fordítást a hibái ellenére is szeretem. Hibák alatt (az első kiadás szövegéből kiindulva) inkább egy enyhe alulszerkesztettséget értek, néha eltévedünk az igeidők útvesztőjében, néha váratlanul kopogós egy-egy kifejezés, néha jobban esne más szórendben felolvasni a mondatot. Azonban ezt feledteti, hogy kifejezetten szellemes a magyar szöveg, és remekül átjön benne az a nagyvonalúság, ami a könyv egyik erénye.

Jakob Martin Stridtől csak két gyerekkönyv jelent meg Magyarországon (a másik a szintén remek Mimbo Jimbo és a hosszú tél), a Hihetetlen történet az óriás körtéről viszont már három kiadást ért meg. Tőlünk meg három egeret kap, de nekem jelöltem a legjobb könyvek százas listájára is.

Jakob Martin Strid: Hihetetlen történet az óriás körtéről. A szerző rajzaival. Magyar fordítás: Petrikovics Edit. Kolibri Kiadó, 2013 (és 2016, 2021). 226 × 300 mm, kemény borító

Ennek a könyvnek három egeret adtunk. Jó szívvel ajánljuk!

A kritika írásához használt könyvet a saját könyvespolcunkról vettük le.