Aki ismeretterjesztő könyv írására adja a fejét, hamar szembesül egy rakás kérdéssel, dilemmával. Mennyire lehet szűkíteni egy témát, tömöríteni, egyszerűsíteni úgy, hogy az tudományosan helytálló maradjon. Milyen legyen az általános érvényű megállapítások és a konkrét adatok aránya. Mennyire menjen a szöveg a részletekbe, mennyire anekdotázzon. A képeket (amelyek egy művészettörténeti könyvnél különösen fontosak) inkább dokumentumként vagy inkább reprezentációként fogjuk-e fel; egyáltalán mekkora szerepet szánjunk a képeknek, hogyan stilizáljunk, hogyan írjunk át hitelesen eleve vizuális formában létező műveket. És még lehetne folytatni a felsorolást. A fentiek egy részében lehet jól dönteni, de egy részükben olyan kompromisszumokat kell kötni, ami majdnem biztos, hogy valakinek nem fog tetszeni. Aki ismeretterjesztő könyv írására adja a fejét, valakinél biztos kihúzza a gyufát. Ez egy ilyen hálátlan műfaj.

Révész Emese és Grela Alexandra könyve, a Hol készül a művészet? az alapvető kérdések egy részére elegáns és nagyvonalú választ ad. Minden későbbi negatív észrevételem sem csökkenti ezen véleményem érvényességét. A cím rögtön elárulja, hogyan szűkíti le a szerző az egyetemes művészettörténet parttalan témáját egy ismeretterjesztő műben fogyasztható méretűvé, a könyv a műtermekről vagy az egyes korokban annak megfelelő helyekről szól. Egyúttal kijelöli a megközelítést: a fókusz az egyes korszakok bemutatásán és az alkotói folyamaton van. Az alcím, Művészettörténeti böngésző, pedig a könyv műfaját tisztázza előre. Innentől nagy méretű képekre számítunk, meg is kapjuk, és arra, hogy a szöveg csak amolyan adalék, ajándék a képekhez – itt kiderül majd, hogy a szöveg jelentősebb szerepet játszik annál, mint amire számítunk.

A téma és a formátum eredménye azt a döntés is, hogy a könyvben nem szerepelnek reprodukciók, hanem mindent az illusztrátor szemüvegén keresztül látunk. Ez teljesen indokolt a nagy böngészhető képeken, ahol a műalkotások ugyanolyan szereplők, mint a művész vagy a történelmi korszak különféle attribútumai. Az, hogy a szöveges oldalakon is ilyen átírt képek szerepelnek már egy kicsit kevésbé szerencsés. Lássunk egy példát hazai pályán, nézzük meg Az utazó festő: Csontváry Kosztka Tivadar című fejezetet. A böngészhető képen azt a pillanatot látjuk, amikor Taormina lakóinak megmutatja a festő frissen elkészült képét, amit mi „A taorminai görög színház romjai” címen ismerünk (a könyv valamiért „A görög színház romjai Taorminában” alakot használja). A nézőpontunk így valamelyik városlakóé, a szituáció indokolja, hogy olyan kivágásban jelenik meg a kép, amely csak egy részletét engedi látnunk. Sajnálhatjuk, hogy nem látszik a szövegben emlegetett Etna például, de ha a nézőpontunkba ennyi fér bele, akkor el kell fogadnunk. A következő oldalon a szövegben is megjelenik két kép, és ezek már problémásabbak: a Sétakocsikázás újholdnál Athénban nem tudni miért nélkülözi az újholdat (pedig szép példa a szövegben emlegetett naiv ábrázolásra), a Római híd Mosztárban pedig az eredetitől eltérő kivágásban szerepel, amit ezúttal nem indokol semmiféle kontextus. Sajnos a szöveg sem segít, csak a nagy Taormina adatait árulja el, így nem tudhatjuk, hogy a két másik kép nem a szöveg által emlegetett hatalmas méretű képek közé tartoznak; keletkezésük helye sem szerepel Csontváry utazásainak felsorolásában, így nem igazán érthető, hogy miért ez a két kép került ide. Hozzáteszem, hogy a könyv más helyein, amikor tipizálható műalkotásokat mutat be vagy az alkotók eszközeit, módszereit, ott teljesen helyénvaló az ilyen típusú illusztráció.

A könyv kronológiai sorrendet követ, ami az egyszerűsége miatt érthető választás, van azonban egy mellékhatása: bár láthatóan nem szándéka a szerzőnek a művészettörténetet valamiféle fejlődésként ábrázolni, de óhatatlanul mutat egy vonalat, ami az őskortól Banksyig vezet, ami végpontként kicsit nyugtalanító érzést kelt az emberben. Azzal, hogy miért éppen ezeket az alkotókat és korszakokat idézi fel a könyv kár lenne vitatkozni. Nyilván lesz, aki sokallja a nyugati művészet súlyát, vitatja, hogy miért ezek a magyar alkotók kerültek be, de tagadhatatlanul érvényes, konzisztens történetet mondanak el a fejezetek. Műtermi pillanatképeket látunk, ez felmentést adna a szerzőknek az alól, hogy egy korszakot teljes körűen be kelljen mutatniuk, de nem mindig tudnak ellenállni a kísértésnek, ilyenkor egy kicsit eltévedünk az időben: ha valaki nem tudja, hogy mikor alakult a ciszterci rend, akkor csak találgathat, hogy a középkor mely időszakában járunk, ami egy ezer évet felölelő korszaknál nem mindegy. Valószínűleg a szövegben elhelyezett egyszerű utalás segített volna (késő középkor, római császárkor, egyiptomi Újbirodalom korszaka), mert nem gond, ha egy könyv további kutatásra ösztönzi az olvasóját, de érdemes ehhez egy kevés segítséget nyújtani.

A könyv lelkét a böngészőoldalak (oldalpárok) jelentik, melyek mindig alkalmazkodnak az adott kor és alkotó karakteres stílusához. A képek állandó szereplője az illusztrátor alteregójának lánya (vagy lányának alteregója), aki időutazóként majd minden képen jelen van. Mivel a szöveg az ő és az anyukája beszélgetése, így ez a jelenlét egyfajta folyamatos önreflexió. Számunkra azért is érdekes, mert állandó viszonyítási pont az egyes stílusokhoz. A képek mértéktartóak, elég gazdagok ahhoz, hogy hosszan lehessen böngészni, felfedezni őket, de nem mennek el a tobzódásig, a vizuális káoszig. A böngésző jelleget azzal is erősíteni akarták az alkotók, hogy a képeken három-három anakronisztikus motívumot helyeztek el. Szerintem az ilyen bakikeresés inkább kontraproduktív, nehezen hiszem, hogy egy korszak episztéméjét azon keresztül látnánk meg, hogy mi nem létezhetett akkor, viszont a konkrét keresés beszűkíti a figyelmet, épp a szabad felfedezést akadályozza. Néhány esetben kifejezetten bezavarnak ezek a motívumok, pl. amikor kifejezetten bántó Velázquez fején a fejhallgató, hiszen ő annak a képnek és fejezetnek a főalakja. Szerintem a képek enélkül a plusz feladat nélkül is elég beszédesek, motiválóak lettek volna.

A szöveg mértéktartó. Kifejezetten vigyáz arra, hogy ne árassza el szükségtelen információkkal az olvasót, a könyv végére meglepődünk, hogy a szigorú szűrés ellenére, mégis milyen sokrétű tudás,  mennyi  összefüggés tárult fel. Erőssége a szövegnek az is, hogy nem erőlteti mindenáron az érdekességeket; így a kellően kis mennyiségű érdekesség tényleg érdekes, Hokuszai híres rendetlensége vagy vörösre festett csirkéje valóban emlékezetesek maradnak.

Ha hosszabban írtam a könyv egy-egy problémájáról, az azért van, mert jelentős vállalkozás, amit érdemes komolyan venni. A szerzők alapvetően jó választ adtak az ismeretterjesztő könyvek íróinak dilemmáira. Átlátható, motiváló könyvet készítettek. Megkötötték a szükséges (észszerű) kompromisszumokat. Úgy tűnik, megérte.

Révész Emese – Greala Alexandra: Hol készül a művészet? Csimota, 2022. 86 oldal, kemény borító.

Ennek a könyvnek 2 egeret adtunk. Ne szalassza el!

A bejegyzés megírásához használt könyvet a kiadó bocsátotta rendelkezésünkre.