Ki ne emlékezne, milyen jóleső érzés egyszer-egyszer valami mást csinálni leckeírás helyett. Persze, amikor eljön a számonkérés pillanata, akkor van, aki beéri annyival, hogy „elfelejtettem”, de a narcisztikusabbak igyekeznek olyasmivel előállni, ami szilárd morális alapokon magyarázza a házi feladat elmaradását. Alapesetben a dolognak nagyszabásúnak kell lennie, de hihetőnek, és lehetőleg ellenőrizhetetlennek. De van egy bátor kisebbség, akik nem lavíroznak, akiknek a magyarázat csak akkor igazi, ha művészi szinten valószínűtlen. Davide Cali hihetetlenül gazdag munkásságába (az olyan filozofikus, alapvető morális kérdéseket vizsgáló művek mellett, mint a magyarul is megjelent Az ellenség, A medve és a kardja vagy A boldogságárus) belefér egy ilyen típusú szöveggyűjtemény is. Minden oldal (vagy olykor oldalpár) egy-egy érvet tartalmaz, ami bevezethető a címben szereplő mondattal, azonban a könyv erejét és abszurditását az érvek számossága adja. Mert itt nincs fokozás, az ötletek az elejétől a végéig azonos mértékben valószínűtlenek, itt mennyiség van. Pontosan úgy működik, ahogy a kisfiúhumor: a poénok magukban lehetnek fárasztóak, de számosságuk és gazdagságuk akkor is lenyűgöző.

Azonban mindez az illusztrációk nélkül nem lenne más, mint egy gyorsan végigolvasható poéngyűjtemény. Minden mondat egy-egy újabb labdát ad fel Benjamin Chaud-nak, aki egyszer sem hibázik. Megalkotja az öltönyös-nyakkendős mintatanuló karakterét, aki már a külsejével is azt kommunikálja, hogy teljesen kizárt, hogy ő ne írna leckét. Az összes megjelenített szitációban ugyanebben a decens öltözetben látjuk. A képek a lehetséges mértékig kibontják Cali mondatait, mondhatni, minden kifogást novellává bővítenek. Bármilyen valószínűtlen kijelentés hangzik el, ahhoz rögtön szemtelenül tárgyilagos és részletes képi dokumentációt kapunk, hiszen a papír bármit elbír. Ez többnyire az olvasottak (pl. „óriás gyíkok szállták meg a környéket”) következetes és szellemes kibontását jelenti, de a szöveg párszor teljesen szabad kezet ad az értelmezésben az illusztrátornak, mint például akkor, amikor csak annyit mond, hogy az öccsére „rájött az ötperc” (vagy angol eredetiben „…has his little problem again”). A vizuális végeredmény lenyűgöző: annyira egységes a könyv, hogy (elfogult véleményem szerint) bármelyik illusztráció elmenne New Yorker-címlapnak.

A végeredmény bőven túl van azon, amit a hasonló vicces könyveknél megszoktunk, mert az illusztráció beemeli a legjobbak közé.

Davide Cali: Azért nem írtam leckét, mert… Benjamin Chaud illusztrációival. Magyar fordítás: Rét Viktória. Pagony, 2017. 40 oldal, kemény borító.

Ennek a könyvnek három egeret adtunk. Jó szívvel ajánljuk!

A kritika írásához használt könyvet a saját polcunkról vettük le.