Az elmúlt évtizedben jelentős mennyiségű nyomozós gyerekkönyv (regény) jelent meg, de ezekben ritka, hogy a 19. oldalon már ott egy hulla. Gondolhatjuk azt, hogy Mourlevat egyszerűen sokkolni akar, de azt is, hogy a klasszikus krimi hagyományát követi, ahol hulla nélkül nincs nyomozás. A szerzőről megtanultuk már, hogy jól fűzi a kalandokat, ügyesen kezeli az akcióelemeket, de azt is, hogy nagyobb struktúrákban gondolkodik, és kitüntetett helyeken kerüli a szokványos megoldásokat. Nem használna egy ilyen brutális motívumot (fodrászollóval leszúrt borz), ha a nagy egész szempontjából nem lenne indokolt. A gyerek olvasó innentől elindul Zebulonnal (aki a fő gyanúsított, hiába tudjuk róla, hogy ártatlan) megkeresni a tettest. A felnőtt olvasó pedig azt fürkészi, mit akarhat a szerző.

A regény világa különös (talán még problémásnak is mondható): élnek benne két lábon járó, beszélő, antropomorf állatok, élnek benne emberek (az imént leírt állatok közül a legokosabbak), de ezeknek az embereknek lehetnek kedvtelésből tartott állataik, sőt tenyészállataik is, amelyeket megesznek. Ez így elég béna. Mint regényvilág nem mentes az önellentmondásoktól. De Mourlevat a tőle megszokott eleganciával teszi helyükre a dolgokat: egyensúlyoz a mese és kalandregény között, a világot az előbbi, a cselekményt az utóbbi szabályai szerint építi fel. Az elbeszélői nézőpont a két lábon járó állatszereplőkéhez áll legközelebb. Az állatszereplőkkel inkább olyan módon tudunk azonosulni, ahogy a gyerekszereplőkkel szoktunk, a kidolgozott emberszereplőkkel (ilyen csak kettő-három van) inkább úgy, ahogy a felnőtt karakterekkel szoktunk.

A szereplők, Zebulon barátja, Berti, szerelme, Karolinka, a bergbergi társasutazás résztvevői, vagy a néhány kidolgozott emberszereplő mind megfelelnek a krimik, kalandregények jól ismert karaktereinek. A történések is bejáratott sémákra épülnek, így – mint akár Agatha Christie-nél – az elkövető indítékán múlik, hogy izgalmasnak vagy közhelyesnek fogjuk érezni a könyvet. De az indíték ügyében sokáig sötétben tapogatózunk. Az sem egyértelmű, hogy miről szól a könyv: talán a toleranciáról, az együttélésről – gondoljuk a feléig. Vannak persze jelek, sok-sok kulináris utalás, vagy az, amikor kirándulóbusz a vágóhíd mellett halad el. Egy krimiben (ha nem skandináv) ezek nem lehetnek véletlenek. A feszültség fokozódik, amit nagyban gerjeszt az is, hogy Zebulon és Berti épp annyira ügyetlen a nyomozásban, amennyire ezt egy süntől és a malactól várjuk. Míg végül ki nem derül, hogy az egész ügy a húsevés és hús nem evés körül bonyolódik. Visszalapozva láthatjuk, hogy Zebulon étrendje teljes mértékben vegetáriánus.

Minden bizonnyal a könyv legerősebb jelenete, amikor Berti belopózik a vágóhídra… és persze be is záródik egy éjszakára. Ez a rész sűrűségében már a Jakabakot idézi. Ilyesmit tényleg ritkán olvasunk gyerekkönyvben. Ahhoz Mourlevat profizmusa kell, hogy ez az egész ne riasztó legyen, hanem inkább elgondolkodtató. Noha elmondható, hogy ezúttal nem olyan finoman hatja át az ideológia a szöveget, ahogy azt a Jakabaknál láttuk, hanem sokkal jobban a képünkbe van tolva (hiszen az áldozat, Edgár úr, ahogy Roxána, az idegenvezető is aktivisták, akik az életükkel játszanak), összességében mégsem érezzük tolakodóan didaktikusnak a könyv felvállalt ideológiáját. Ráadásul a befejezésben van valami nem meseien realisztikus, ami a Jakabak vagy A Visszafelé-folyó hepiendjéhez képest figyelemreméltó: az elkövetőket lecsukják, de a helyükre léphet más, hiszen a probléma megmarad; Zebulon bálványa, Chuck diplomatikusan lebegtet, úgy fogalmaz, hogy lehet, hogy felhagy a húsevéssel; és az egyik fontos karakter, Szimóna, a nyúllány a történet végére is ugyanolyan boldogtalan marad, mint amilyennek megismertük. Egy igazi mese nem tűr el ilyen típusú disszonanciákat a befejezéskor.

Koszó Gréta illusztrációja

A szöveg nem igényel képeket. A belső fekete-fehér illusztrációk nem különösebben emlékezetesek (sem pozitív, sem negatív értelemben). Viszont azt gondolom, hogy ez a regény egy jobb borítót érdemelt volna. Ha már olvastuk a könyvet, akkor értjük a megjelenő motívumok szerepét, de a képnek ettől még nem lesz fókusza, erős karaktere, marad a felületen, nem ragad meg semmit a szöveg mélységéből. A cím Comic Sans-hangulatú betűje pedig már-már vizuális merényletként hat (hacsak nem valamiféle nehezen dekódolható ironikus gesztus). Koszó Gréta ígéretes tehetség, de valószínűleg, amikor ezen a könyvön dolgozott, még nem érett meg a feladatra.

Van egy furcsasága a magyar kiadásnak, a cím. Pacskovszky Zsolt rutinos fordító, valószínűleg okkal változtatta meg a főszereplő nevét és ezzel a könyv címét Jeffersonról Zebulonra. Ezzel azonban elvész egy tipikus Mourlevat-féle finomság. Hiszen a Jefferson név leginkább Thomas Jeffersont juttathatja eszünkbe, aki nemcsak a függetlenségi nyilatkozat szövegezőjeként vagy amerikai elnökként nevezetes, hanem a növényi alapú étrend nagy propagálójaként is. A Zebulon tudtommal nem hordoz ehhez hasonló mögöttes jelentést.

Ha egy-egy ilyen allúzió ki is esett, a történetmondás szövete így is elég sűrű maradt, ez a sűrűség, ami megkülönbözteti Mourlevat könyveit egy átlagos kalandregénytől. És itt kanyarodjunk vissza még egy pillanatra a gyerek olvasókhoz, mert volt korábban egy kitételem, amit lehet úgy érteni, hogy nekik szól a könyv kalandregény rétege, a krimi, de az eszmei réteg talán nem. Pedig ez egyáltalán nincs így, ehhez pedig elég elolvasni könyv ajánlását: „Gyermekeimnek, akik felnyitották a szemem”.

P.S.

Ezidáig azt gondoltam, hazai jelenség, hogy fodrászüzletek jelentős részének valamilyen fárasztó szójáték a neve, de úgy tűnik, sokkal globálisabb dologról van szó, hiszen Edgár úr fodrászatát Borzoló Borzolló-nak hívják, amit Karolinka Nyerő Nyíró-ra nevez át.

Jean-Calude Mourlevat: Zebulon, avagy bűntény a Borzoló Borzollóban. Magyar fordítás: Pacskovszky Zsolt. Illusztrátor: Koszó Gréta. Móra, 2020. 238 oldal, puha borító.

Ennek a könyvnek 2 egeret adtunk. Ne szalassza el!

A kritikához használt könyvet a kiadótól kaptuk.