A Tilos az Á Könyvek kamaszoknak, fiataloknak szánt kortárs irodalmi antológiái mostanra teljes sorozattá álltak össze. A Tízig aludni-ról nehéz lenne úgy beszélni, hogy ne vennénk figyelembe az előzményeket. Ezek közül a válogatási szempontok miatt a Lehetnék bárki versantológia a legközelebbi rokona (ezt Péczely Dóra a szerkesztői utószóban meg is erősíti), másfelől mint prózaantológia a Szevasz! is kínálja magát.

Az említett versantológiához hasonlóan ezúttal is az volt a szerkesztői koncepció, hogy fiatal (itt 35 év alatti) szerzők novellái közé vannak bekeverve klasszikusnak számító szerzők 35 éves koruk előtt írt szövegei. Ez a koncepció annyira működik, hogy kifejezetten nyerünk azzal, ha szerkesztői alkotásként olvassuk a könyvet, mert a nagy kép, amit közösen kirajzolnak a szövegek, orvosolja az antológiák örök betegségét, az egyenetlen színvonalat. Nincs más a kötetben, mint örök találkozások: találkozás a halállal, a szerelem vagy saját érzelmi életünk komplexitásával, morális működésünk tökéletlenségeivel. De bármennyire régi ismerősök ezek a témák, a szövegekben van annyi egyediség, sajátos látásmód, hogy a felfedezés örömével haladunk novelláról novellára. Könnyen félretesszük az esetleges kifogásainkat (a kortár szövegek esetében mindenképpen), minden szöveget tudunk valamiért szeretni.

A Tízig aludni természetesen nemzedéki körképként is érdekes (ha műfaji-terjedelmi okokból nem is tud annyira széles és nagyszabású lenni, mint a Lehetnék bárki). Egyszerre alkothatunk képet arról, hogyan vélekedik ez a nemzedék – vagy legalább a beválogatott része – az örök kérdésekről, de arról is, hogy mit gondolnak az írásról, a novella műfajáról. Ez alapján a kép alapján az mondható, hogy a kötet kortárs szövegeit az erős személyesség (talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy megélt tárgyiasság), lélektani megközelítés, formai magabiztosság, de egyúttal visszafogottság, konvencionalitás, a markáns szerkezeti és nyelvi megoldások kerülése jellemzi. Mintha a legtöbb szerző ugyanabba az iskolába járt volna. Egyes szám első személyű vagy legalább (közel) belső nézőpontú elbeszélők mesélnek a jelenben vagy közeli múltban (személyes múltban) játszódó történeteket. A világszerűséget, plaszticitást rendre valamiféle mikrorealizmussal érik el. Ehhez képest szinte a meglepetés erejével hat, amikor Fehér Boldizsár történelmi (sőt bibliai) időkről mesél mindentudó elbeszélővel, lélektani helyett morális fókusszal. Olyan nagyszabású formai megoldást nem találunk, amilyen Tömörkény(!) beválogatott novellájában mutatkozik, ahol a jelen idejű elbeszélés és a szöveg stilizáltsága teljességgel annak a szolgálatába van állítva, hogy a főhős beszűkült lelkiállapotát lírai erővel érzékeltesse. A szövegek formai visszafogottsága kiélezi az ember érzékeit, így szinte önértékük lesz az olyan megoldásoknak, mint amikor Harag Anita egy hirtelen tempóváltással ad érzelmi mélységet a történetének; Bíró Zsombor Arnold a címben jelölt központi szimbólumát kerülgeti; de említhetném Moskát Anita balladai refrénjét vagy Kovács Bálint fordított időrendjét; illetve a végére hagytam Papp-Zakor Ilkát, aki ezúttal is gyakorlottan közlekedik a szürreális és reális között.

Az utóbb felsoroltak nem változtatnak azon, hogy a formai sokszínűséget inkább a klasszikusok képviselik ebben a könyvben. Azonban azt sem szeretném elhallgatni, hogy éppen a klasszikusok között volt pár szöveg, amely nem tudott annyira motiválni, ezeket, ha nem lett volna a feladatom, nem olvastam volna végig. Valószínű, hogy az olyan egyenetlenségek, amiket egy kortárs szerző esetében simán megbocsátunk, egy kanonizált életmű ismeretében már kifogásolhatóbbak. Olykor kifejezetten sajnáltam, hogy egy-egy szerzőnek nem egy jobb írása került be (pl. Mikszáth, Kosztolányi). Noha fontos hozzátennem, hogy a klasszikusok mindegyik szövege indokolhatóan része a válogatásnak.

Tavaly a Szevasz! illusztrációival nem sikerült megbarátkoznom. A Tízig aludni esetében már a borítóképet is szerettem, Jásdi Juli illusztrációi bele tudnak simulni az egyes szövegekbe, de nem vesztik el az egyéniségüket. Az egész kötet egységes vizuálisan, ezzel megtámogatja a szerkesztői nagy képet is. Habár a jó illusztrációk ellenére, és erről igazán nem Jásdi Juli tehet, nem érzem elsődlegesnek, hogy egy ilyen típusú antológia egyáltalán illusztrálva legyen.

Hangsúlyoztam, hogy érdemes egységes alkotásként olvasni ezt a könyvet, de természetesen vannak (szubjektív) kedvenceim. Álljon itt három: az első helyen mindenképpen Papp-Zakor Ilka már emlegetett szellemes, szürreális novellája, A Nagyanya története, amely egészen mellesleg a családi patológiákról szól; majd Vonnák Diána ezzel szinte mindenben ellentétes, de hasonlóan emlékezetes neo-szentimentalista elbeszélése, a Dagály; végül Kemény Zsófi kötetnyitó írása, A lányoknak mindig pisilni kell, amelynek anekdotikus csattanója először felbosszantott, de nem hagyott békén addig, amíg meg nem szerettem.

Három női szerző novelláját emeltem ki, ebben pedig semmi furcsa nincsen, a könyv kortárs szerzői között többségben vannak a nők, és ez 2022-ben így van rendben.

Tízig aludni! 25 kortárs és kortalan novella. Szerk. Péczely Dóra. Illusztrátor: Jásdi Juli. Tilos az Á Könyvek, 2022. 324 oldal, puha borító.

 Ennek a könyvnek 2 egeret adtunk. Ne szalassza el!

A bejegyzés megírásához használt könyvet a kiadótól kaptuk.