Meg sem próbálok elfogultság nélkül írni erről a könyvről. Egyértelműen az egyik személyes kedvencemről van szó, számomra egyértelmű viszonyítási pont. Ha megkérdezik, hogy szerintem milyennek kellene lennie egy gyerekkönyvnek, akkor simán mondhatom, hogy például olyannak, mint A király, akinek nem volt semmije.

Amikor arra kerül sor, hogy ezt el is magyarázzam, akkor egy kicsit bajban vagyok. Mert könyvesbolti helyzetben lehetett azt mondani, hogy milyen szép könyv, mennyire egyben van vizuálisan, a szövegében pedig, bármilyen egyszerű, ott a mélység. A vevő ebben a pillanatban már kinyitotta a könyvet, és minden további magyarázat szükségtelen volt, mert látta, miről van szó. A könyvet valóban eladja magában az illusztráció is, de van egy remek, példázatszerű szövege, ami szintén önmagában is értékes. Gondolom, nem okozok meglepetést, ha azt mondom, a kettő együtt ér el igazán emlékezetes hatást.

A könyv olyan típusú történet, sőt (ha szabálytalan is, de azért) mese, ami derűsen képes beszélni olyasmiről, ami köznapi nyelven egy kicsit sem lenne derűs. Nem mindegy, hogy azt mondjuk, hogy az értelmetlen gazdagságot istenítő város elkerget egy hajléktalant a macskájával együtt, csak azért, mert ellenszegült az agressziónak, vagy pedig azt mondjuk, hogy a király, akinek nem volt semmije, talál egy barátot (a macskát), másra többé nincs is szüksége.

A király, akinek nem volt semmije volt Alex Cousseau és Charles Dutertre első közös könyve – együttműködésük folytatódott, sőt egy későbbi közös munkájukkal (L’Oiseau blanc) elnyerték 2018-ban a Bologna Ragazzi-díjat. Ránézésre azt gondolnánk, hogy a könyv megtestesíti a kép és szöveg tökéletes egységét és harmóniáját, pedig valójában a szöveg pedánsan el van szeparálva az illusztrációktól, a szöveges oldalakon kizárólag (az illusztrációkkal azonos stílusú, de) ornamens képek vannak. A szöveges és képes oldalak olyan mechanikusan követik egymást, hogy a könyvből minden átalakítás nélkül lehetne papírszínházat csinálni (ezt a tulajdonságát ki is használtuk annak idején a könyvbemutatón a Két Egérben). Ez az egyszerű és szigorú rend természetesen nem azért van, hogy az unalomba taszítson minket, hanem megtisztítja a teret a szertelenül áradó illusztrációnak. Az összes illusztráció (minden irányban) kifutó, azaz a kép egyes részletei le vannak vágva a lap szélén. Ez magában is azt az érzetet kelti, hogy egy nagyobb kép részletét nézzük, de az illusztrátor a kivágásokkal ezt még külön hangsúlyozza, olyan helyeken vágja meg a képet, ahol tulajdonképpen nem volna szabad (íveken, vonalak mentén, vagy pl. a korona csúcsainál), olykor a főalakok is kicsúsznak a képből; ezzel azt sugallja, hogy nincs jó képkivágás, nem tudunk a lényegre fókuszálni, mert nem tudjuk, hol találjuk. A szöveg pedig Faramuci Országról, egy viszonyítási pontját vesztett világról szól, ahol a napsütés nem azt jelenti, hogy nem zuhog az eső, ahol mindenki gazdag, így nincs értéke semminek, ahol a királynak nincs semmije, de igazából azt sem tudjuk, miért király és minek a királya. Az illusztráció ezt alátámasztandó nem fukarkodik a nonszensz elemekkel, de a képeken a rendezettség is kaotikus, csak találgatjuk, hogy az autók merre közlekednek, hiába bukkannak fel olykor vidám, sőt bukolikusan derűs részletek, a határtalan, kaotikus összhatást nem mérséklik. A képi világ szándékosan rájátszik a késő középkori művészetből ismert mikrorealizmusra, de időben inkább a mesék múlt idejében járunk, ahol jól megférnek egymással a lovagok és az autók.

Káosz

A király ebben a viszonyítási pont nélküli világban vár valamire (semmire), amikor a macska megjelenik, akkor látszólag csak annyi változik, hogy most már ketten várnak, nem azért, mintha bármi közük lenne egymáshoz, de miért ne. Ennyi változás is interakciók sorozatát indítja el azonban, melyek először látszólag veszélytelenek, sőt a macska megszerzi a lovag csizmáját és egy aranyat, az asszonytól pedig a beszélő halat, de a kutyával való találkozás miatt végül aztán távozniuk kell a városból. Ami egyszerre rossz és jó, de ne szaladjunk előre.
Ha egy képeskönyvet a legjobbak közé sorolunk, adja magát, hogy összehasonlítsuk a műfaj Szent Grál-jával, az Ahol a vadak várnak-kal, ezt amúgy itt a formátum, a kidolgozottság, a szöveg-kép arány amúgy is indokolná. A kép-szöveg viszony nagyon hasonló, itt is hol értelmezik, hol kiegészítik egymást, és bár egyértelmű a képes tartalom túlsúlya, a szöveg nem játszik alárendelt szerepet. A képek itt is megállnák a helyüket autonóm műalkotásokként is. A képek integritását segít megőrizni, hogy a sehol sem kell a kompozíciókban helyet hagyni a szövegnek. Ahogy Maurice Sendaknál, úgy itt is nagy részt vállal a történetmesélésben a környezet és a környezet változása, ahogy külön történetet mond el a király arckifejezésének változása (illetve nem változása). Ami óriási különbség, hogy a főszereplők – szemben Maxszal – szinte teljesen passzívak, nemcsak a szöveg szerint, hanem (ha lehet ilyet mondani) vizuálisan is csak elszenvedik a történéseket. Ennek a passzivitásnak az ábrázolása a legmesteribb húzása az illusztrációnak.

Hogy mennyire a teljes passzivitás az egyetlen választása a királynak ebben a világban, azt megmutatja az egyetlen aktív pillanata, amikor megvédi a macskát. Ennyi aktivitás bőven elég ahhoz, hogy kiűzzék a városból (saját királyságából?) a sivatagba, ahol „úgy süt a nap, hogy csak a nap süt”, ahol nincs bizonytalanság, minden az, ami, de még inkább semmi sincsen. A kiűzetés tulajdonképpen jutalom, a király, akinek nem volt semmije, tényleg a semmi fölött uralkodhat. És mivel nem felnőtt könyvet olvasunk, nem kell találgatnunk, hogy ez most vajon a halál, a túlvilág, a nirvána, lehet egyszerűen sivatag. És ne feledkezzünk el arról sem, hiszen a gyerekirodalom egyik alaptémája, hogy lett egy barátja. Arról már nem is szólva, hogy az egyáltalán nem mesei (inkább rajzfilmes stílusú) lezárásban még egy mondat erejéig a beszélő hal reklamál az elhanyagolása miatt.

Kozmosz

Itt érdemes visszatérni a kifutó grafikához. Az utolsó kép is ilyen, de csak a végtelen, egynemű sötét ég és a sivatag van elvágva, a szereplők a könyvben először egyértelműen jó helyen vannak egy nyugodt és zárt kompozícióban.

Még sokáig tartsuk meg a az emlékezetünkben ez a záróképet. A gyerekkönyvszerzők pedig próbáljanak csak fele ilyen jó könyveket csinálni, mi meg csak győzzünk olvasni.

Alex Cousseau: A király, akinek nem volt semmije. Illusztráció: Charles Dutertre. Magyar szöveg: Finy Petra. Vivandra Könyvek, 2011. 40 oldal, kemény borító.

Ez a könyv szerepel a Két Egér 100-as gyerekkönyvlistáján!

A bejegyzés megírásához használt könyvet a saját könyvespolcunkról vettük le.