Régi és sokat hangoztatott közhely az irodalomtanítással kapcsolatban, hogy a gyerekek azért nem tudnak közel kerülni egyes irodalmi művekhez, mert a tanár (az iskola vagy valamely más szidalmazott alany) nem kellően játékos formában és élményszerűen tanítja a műveket. Mert ezek a régi, lassú (mindig lassú), nehéz nyelvezetű szövegek nem képesek felvenni a versenyt mobileszközök és az internet (korábban: cirkusz, mozi, tévé) kínálta könnyű szórakozással. Elképzelek egy játékos, élményszerű magyarórát a Híd-avatásról, amelynek hatására Arany lassú, nehéz nyelvezetű szövege egy csapásra közel kerül a gyerekekhez és könnyű szórakozássá válik. Fölösleges az irodalmat a gumicukorral összehasonlítani, majd sajnálkozni, hogy nincs macialakja és nem olyan édes. Másfelől akik nem ijednek meg egy régi szövegtől, jellemzően azoknak sem jelent rendszeres szórakozást ezeknek a műveknek az olvasása, ahogy az sem lehet gyakori, hogy valaki kikapcsolódásként elolvas néhány éneket a János vitéz-ből. A viszonyunk a klasszikusainkhoz nem ennyire közvetlen, miközben mégis sokkal bonyolultabb, mint amit hétköznapi esztétikai fogalmakkal (szerettem, untam, közel állt hozzám, taszított, értettem, de elaludtam rajta) le lehetne írni. A János vitéz-kód nem akarja kiradírozni a tantervekből a János vitéz-t, ahogy azt sem állítja, hogy mindenáron mindenkinek el kell olvasnia, sokkal inkább arról szól, hogy ez a mű, túl a kinek-kinek könnyebben vagy nehezebben elolvasható szövegen, egy komplex kulturális jelenség is.

Egy irodalmi mű sokféleképpen része a kultúrának: része fizikai értelemben az otthonokban, iskolákban könyvtárakban található könyvek formájában, és persze ilyen-olyan adaptációként; megjelenhet mindenféle diskurzusban, például a „kötelező” olvasmányokról folyó végtelen beszélgetésben. Ott van a nemzet elvont értékei között. És persze tananyag is, fel lehet adni az első (vagy egy szabadon választott) éneket memoriternek, be lehet rajta mutatni a felező tizenkettest, végső esetben még olvasónaplót is lehet belőle íratni. Motívumai pedig megtalálhatók mindenütt a nyalókától a porcelánfigurákon át a köznyelvig, no meg a képzőművészetig és főként az irodalomig, ahol lehet belőle vendégszöveg, metafora vagy egy olyan komplex dolog, amit A János vitéz-kódban látunk. A felsoroltak többségéhez egyáltalán nem szükséges egyetlen sor is elolvasni a műből.

János vitéz-plasztika Szolnokról (forrás: Köztérkép)

A János vitéz-kód egyfelől egy (vagy inkább több) okosan felépített irodalomóra (és egyszerre annak paródiája), ami tudomásul veszi, hogy a gyerekek sokszor nem kellően motiváltak a mű elolvasására, ezért nem erőlteti azt, hanem a legfontosabb részleteket emeli ki, ezeket vizsgálja eltérő nézőpontokból, sőt nem átall alternatív változatokat létrehozni a szövegből. És a legfontosabb szempontja végig a befogadó viszonya marad az olvasottakhoz. Amikor már a gyerekszereplők és némely felnőttek… és persze mi, a könyv olvasói már kénytelenek voltunk gondolkodni és valamilyen érzelmi viszonyba kerülni a művel, akkorra helyezi az egészet egy tágabb kulturális kontextusba. A végére mindenkinek lesz egy csomó tudása, sőt János vitéz-élménye függetlenül attól, hogy egyáltalán olvasta-e az eredetit, és az tetszett-e.

Másfelől a könyv keretét egy, a műfaj legjobb hagyományaira építkező, kiskamasz kalandregény adja. Ez azért szerencsés, mert ha a szereplők motivációi hitelesek, akkor már bármi megtörténhet benne, el fogjuk hinni (még azt is, hogy valaki bekerül a János vitéz világába, átalakítva a jól ismert történetet, aminek a következményei a mi életünkre nézve sem maradnak el). A gyerekek karakterei pedig nagyon jól eltaláltak, az itt leírt vágyak, érzelmek és motivációk és főként a kiskamasz éleseszűség és korlátoltság kettőse ismerős lehet minden középosztálybeli ötödikes közösségből. Az alakok karikatúraszerűek – ez még a főszereplőkre, a négy Einsteinre is igaz, Berti, Domonkos és Leó egy-egy jól ismert típust formáz meg, csak Maja van árnyaltabban megrajzolva, talán közelebb áll a szerző szívéhez – …szóval karikatúraszerűek, de nem sematikusak. Ezzel szemben a felnőtt szereplők talán egy kicsit túlzottan elrajzoltak (bár ez következhet a szatíra műfajából), némelyik annyira hülye, beszűkült és egzaltált, hogy semmi értelmes cselekedetet nem várunk tőlük. Ehhez képest meglepetés, hogy a pl. Benke Márton PhD végül egészen jól helytáll a János vitéz körül kialakult válság megoldása érdekében. Az elbeszélő nézőpontja olyan, amit Janikovszki Évától régóta jól ismerünk, a gyerekekkel cinkos felnőtté, aki gyerekek felé megértőbb, a felnőttekkel kapcsolatban pedig (nem minden fenntartás nélkül, de) magáévá teszi a gyerekek kritikus hozzáállását. Ne felejtsük el, hogy a cselekményt átszövi a János vitéz semmivel sem kevésbé kalandos cselekménye hosszú idézetekkel az eredeti műből. A két cselekmény pedig egyre jobban összefonódik – ez az összefonódás legjobban a helyenként egészen vicces verses betoldásokban ölt testet. A végén a két cselekmény újra elkülönül, a János vitéz visszakapja a maga mesés-filozofikus befejezését, a mi történetünk meg sokkal prózaibb véget ér: bár a sötétség eloszlik, meg lehet tartani a karácsonyt, és aki nagyon akart, tanulhatott valamit a történtekből, sőt még a törtető Bajusz Rozi is kap némi elégtételt, de az igazgató vagy Liedenwall Edit, a magyartanár pillanatok alatt visszazökkennek a megszokott működésükbe. Ezek a szereplők nem elrajzoltak, hanem tényleg hülyék, pedig a felnőtteknek a gyerekekhez képest nagyobb lenne a szabadságuk, hogy ne a hülyeséget válasszák, és hatalmas a felelősségük, hogy ne ugyanezen hülyeség felé tereljék a gyerekeket is… de ez már tovább visz a regény harmadik szintjére, ami a társadalmi szatíra.

A könyv szatíra, ahogy kell, szellemesen és végletesen karikírozva sorol elő mély társadalmi problémákat: a kicsinyes, földhözragadt célok által vezérelt életünket; a kultúrához való álszent kettős viszonyt, amiben valamit egyszerre tartunk érinthetetlen nemzeti értéknek és fölösleges, unalmas kacatnak; a gyerekek kiszolgáltatottságát a tömegmédiának (ami egész konkrétan megnyilvánul, amikor a riporter, Faragó Fanni egymásra haragítja az Einsteineket). Az előbbiek alapján nem csoda, hogy ebben a regényben a kortárs hazai gyerekkönyvekhez képest sokat szerepel a politika. Berti apja képviselő, akinek az lojalitás, opportunizmus, az elvárások és a kompromisszumkényszer szinte teljesen felszámolják a valódi személyiségét. De nagyjából így szokott festeni egy politikus karakter egy kamaszregényben vagy egy kiskamaszoknak készült filmben, ahogy a politikai élet karikatúrája sem megy túl a műfajban megszokottaknál. És nem is hiányoznának a leírtaknál konkrétabb aktuálpolitikai utalások. Sokkal karakteresebb az, ami a János vitéz világában történik. Persze az anakronizmus, az időben eltérő tapasztalati anyag és értékrendek találkozása igazán hálás terep (ahogy azt az Egy jenki Artúr király udvarában, az Új Zrínyiász és későbbi követőik jól megmutatták), ebben a könyvben is egyfajta hatalomfilozófiai parabola olvasható arról, hogy a János vitéz-ben garázdálkodó Berti (később Vipmáj kancellár) lusta, morált és eszményeket nélkülöző haszonelvűsége hogyan infantilizálja a környezetét és vezet hosszú, kilátástalan zsarnoksághoz Franciaországban. És ahogy eltűnnek az ideálok Vipmáj tevékenykedésének hatására a János vitéz-ből, úgy telepedik az apátia és a sötétség a 2019-es Magyarországra is. Ahogy az egy kalandregényben lenni szokott, egy maroknyi ember végül túllép saját korlátain, kiszabadítja Bertit a költeményből, eloszlatja a sötétséget. Jöhet a karácsony, de azt nem tudjuk, rövidebb lett-e az út lélektől lélekig, ahogy azt sem, hogy a társadalom mennyire értette meg, hogy a működéséhez szükségesek az eszmények és a láthatatlanul jelen levő kultúra.

Mert az, hogy az együtt élő nemzedékek megértsék egymást a legnagyobb kihívás, amióta csak létezik az emberiség. Ebben a legritkább esetben segít az irodalom úgy, hogy fogcsikorgatva végigolvasunk egy művet, majd levonjuk a tanulságot. A művek sokkal kevésbé direkt módon lesznek részei a személyes tapasztalatunknak, bizonyos művek pedig a közös tudásunknak, ezen keresztül pedig nem várt módon segítenek a nemzedékek együttműködésében is, a közös nyelv megtalálásában. Ilyesmiről is szól a regény, csak az előbbi mondataim pátosza nélkül. Jár neki a három egér. Eszmei dolgokról sokat írtam, a történetről kevesebbet, azt el kell olvasni a célközönségnek... de a szülőknek se ártana.

Szabó Borbála: A János vitéz-kód. Borító: Baranyai (b) András. Sorozat: Abszolút Könyvek. Pagony, 2020. 314 oldal, puha borító.

Ennek a könyvnek három egeret adtunk. Jó szívvel ajánljuk!

A bejegyzés megírásához használt könyvet a kiadótól bocsátotta rendelkezésünkre.