Mindannyiunknak van élményünk olyan tanárokról, akik szinte láthatatlan módon tudják fenntartani a figyelmet, a tanuláshoz szükséges légkört és motivációt. És – még ha ezt sokkal nehezebb is megítélni – szülők közül is láthatunk olyanokat, akik ügyesebben kerülik el a hétköznapi konfliktusok csapdáit. Mi lehet a titkuk? Leszámítva azokat az eseteket, amikor egy szülő született animátor vagy a tanár karizmatikus guru, ez a titok az lehet, hogy ösztönösen vagy tudatosan meghatározza az attitűdjüket a reflektivitás. És itt el is jutottunk a könyv címében is jelzett alapfogalmához. Ha a szülő reflektív, akkor nem a gyerek viselkedését helyteleníti, hanem – amennyire a helyzet engedi – megpróbál a viselkedés mögötti érzésekre, motivációkra reagálni. És ebben csak az egyik lépés, hogy értjük (megpróbáljuk érteni), mi mozgatja a gyereket, ugyanilyen fontos, hogy saját magunkra reflektáljunk, például minél jobban értsük saját indulataink eredetét. A nézeteltérések hőfokát jó estben ez már magában is csökkenti. Így nem szakad meg, vagy csak rövidebb időre szakad meg a gyerek és szülő közötti biztonságot adó kapcsolat. Kevesebb lesz a szégyen és a harag. Helyettük lehet akár egy újabb tapasztalat arról, hogyan lehet sikeresen kezelni egy konfliktus. Mert – szélesebb perspektívát nézve – minden konfliktus része a gyerek szociális tanulásának.
 
Mindezek persze számos könyvből, gyereknevelési cikkből ismerősek lehetnek. A Reflektív nevelés annyiban ad sokkal többet, hogy az egész problémakört egy átfogó, következetes fogalomrendszerbe helyezi. Ez azért lesz fontos, mert így küszöböli ki azokat a tipikus reakciókat, amikor egy-egy részletkérdésre rávágjuk könnyedén, hogy „ezt magamtól is így csinálom”, „ugyanezt mondja a Vekerdy is”, vagy „szépen hangzik, de én erre képtelen vagyok”, „persze, értem, de megnézném, hogyan boldogul az én gyerekemmel”. Amikor a könyv segítségével egyben látjuk a dolgokat, akkor biztos vagyok benne, hogy mindenkinek tanulsággal szolgál — beleértve a legelbizonytalanodottabb és a tökéletesen magabiztos szülőket is. A problémák felismerésének öröme mellé kapunk egy eszköztárat is, ami kellően konkrét ahhoz, hogy legalább részleteiben megvalósíthatónak lássuk.

A Reflektív nevelés nem a szószátyár típusú segítő könyv, következetes, komolyan veszi a tárgyát, ahogy az olvasót is. Ezért én sem próbálom meg zanzásítva ismertetni a gondolatmenetét és az eszköztárát, legfeljebb fel tudok villantani ezt-azt kedvcsinálóként. A könyv egyik alapfogalma és a felkínált eszköztár fontos része a “szülői APP”, a rövidítés feloldása: Attention (figyelem), Perspective taking (perspektívaváltás), Providing empathy (együttérzés, empátia). Egy kiélezett konfliktus idején persze naivitásnak hangzik ezekről beszélni, de a könyv olyan gondosan megalapozza a szülői APP használatát, hogy a dolog végül mégsem tűnik reménytelennek. Fontos, hogy a szöveg újabb és újabb példák bemutatásával teszi szemléletesebbé mind a bemutatott elméletet, mind a gyakorlatot. Sőt teljes fejezetek szólnak eszköztár alkalmazásának tipikus (pl. testvérek közötti viszony, konfliktusok) és speciális (pl. örökbefogadott, állami gondozott gyerekek; aspergeresek) eseteiről. Ez utóbbi azért is fontos, mert magunktól könnyen azt hihetnénk, hogy a szociális kapcsolatokban gátolt gyerekekkel kapcsolatban nem érdemes reflektivitásról, mentalizációról beszélni. Ugyanígy fontos az a fejezet, amely arról szól, hogyan alkalmazhatjuk az eszköztárat békeidőben, akkor, amikor semmiféle nézeteltérés sem nehezíti az együttlétet, hiszen a reflektivitás nem egyszerűen konfliktuskezelő technika, hanem a szociális tanulás egy rendkívül hatékony módja.

Ha könyv egészét nézzük, akkor recenzensként két kisebb bosszankodnivalóm lehet. A pszichológiai tanácsadó könyvek egy jelentős részének van egy valószínűleg semlegesnek szánt, de inkább bizarr hatású illusztrációs világa, amiben ez a könyv is osztozik. A pszichológiai könyvekre is ráférne valamiféle vizuális forradalom, hiszen ha a lélek egészségéről beszélünk, nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni az esztétikumot sem. A másik problémám a magyar fordítással kapcsolatos. Feltételezem, hogy a fordító a minél nagyobb szöveghűségre, szabatosságra törekedett, ami dicséretes, de a mondatok megfogalmazása néha annyira magyartalan, suta, hogy értelmezési szünetekkel fékezi az olvasás lendületét. Ha a magyar szöveg a pontosság mellett a stílusra is figyelne, akkor a könyv nemcsak hasznos, hanem letehetetlen olvasmány is lenne.

A könyv utolsó fejezete a szerzők beszélgetése arról, hogy ők maguk mennyire tudják alkalmazni a hétköznapjaikban az előző fejezetekben leírtakat. A beszélgetés azért tanulságos, mert kiderül, hogy az esetek egy jelentős részében ők sem mindig képesek ehhez az eszköztárhoz fordulni. Nem kell tehát tökéletlenek érezni magunkat, ha egy adott pillanatban elfeledkezünk a szülői APP-ról. Ám arról a tapasztalatukról is beszámolnak, hogy amikor alkalmazzák, mennyire hatékony, milyen meggyőző eredményekhez vezet. Ezzel az utolsó fejezettel válik végképp olyan könyvvé a Reflektív nevelés, ami egyértelműen segítség lehet elbizonytalanodott vagy egyszerűen csak fejlődni vágyó szülőknek, de ugyanígy hasznos lehet pedagógusoknak és mindenkinek, aki gyerekekkel dolgozik.

Alistair Cooper, Sheila Redfern: Reflektív nevelés. Magyar fordítás: dr. Gócs Viktor. Oriold és Társai, 2021. 262 oldal, puha borító.

Ennek a könyvnek három egeret adtunk. Jó szívvel ajánljuk!