Gyíkzene

Az ember tizenéves korában egyfelől nyitott és fogékony a világ megismerésére, másfelől néha egészen meglazul a kapcsolata a valósággal. Aki nem emlékszik erre saját életéből, az gyorsan olvassa el a Gyíkzenekart (szabatosan Daniel Pinkwater: A titokzatos gyíkzenekar története), a könyvet, ami érthetetlen, hogy miért nincs lefordítva már harminc éve.

„A Mishagoo-tó az a nagy tó, ami mellett Hogboro felépült. Nem egy kis tavacska ám. Nem is látni a túlsó partot, és néha elég hullámos. A Mishagoo indián szó. Azt jelenti: »a nagy tó, aminek nem látni a túlsó partját«. Ilyeneket tanítanak nekünk az iskolában.” (Pék Zoltán fordítása)

A Gyíkzenekar magyar és egy amerikai kiadásának borítói

1975-ben vagyunk, az internet, sőt a Star Wars előtti időkben, amikor egy tizenegy éves gyerek számára a fő viszonyítási pontot a tévéműsorok jelentik. Victort szülei, majd nővére is (akinek vigyáznia kellett volna rá) egyedül hagyják egy elővárosi házban a tévé és fagyasztott kaják társaságában. Minden adott lenne egy hetvenes évekbeli retro-tablóhoz, de a Gyíkzene kevés változtatással ma is játszódhatna (vagy a 19., esetleg a 22. században is). A szituáció kiindulópontja lehetne valamiféle társadalmi drámának is (ebből lehetne aztán filmváltozat is Oscar-jelölésekkel). Ez sem lesz belőle. Az a jó benne, hogy egyáltalán nem az lesz belőle, amit várunk. Illetlenség lenne sokat elárulni a sztoriból, hadd fedezze fel maga az olvasó. Legyen annyi elég, hogy van benne egy fiú, van benne Tyúk Sam, Claudia, a tyúk, egy csomó gyík, akiket Reynoldnak hívnak, és van egy sziget… Amúgy meg az egész történet nagy része egy családi házban a tévé előtt és egy leginkább Chicagóhoz hasonló város utcáin játszódik. A műfaj meghatározásánál próbálkozhatnánk olyasmivel, hogy low-fantasy, mágikus realizmus, pszichedelikus regény, de bűnös egyszerűsítések lennének… Szóval, minek szaporítsuk a szót: zseniálisan megírt, vagány és besorolhatatlan könyv; olvassa el mindenki, mert ez valami más! Olvassák a tizenévesek (kb. 14 éves kortól), és tudni fogják, hogy jó úton járnak. Olvassák a felnőttek, hogy mást is értsenek a tizenévesekből, mint amit érteni vélnek.

Daniel Manus Pinkwater így látja magát

Nem lehet könnyű dolga egy kiadónak, amikor egy közel negyvenéves könyvet akar újként bevezetni a magyar piacon. Talán ezért lett a magyar kiadás kicsit túlbiztosított: a körülményes címadás (A titokzatos gyíkzenekar története vs. Lizard Music), az illusztrációk (holott a szöveg nem igényel képeket… persze ettől még kedves lehet a könyv a Stark Attila-rajongóknak) mind a közönségnek tett gesztusok. Reméljük, hogy lesz közönség, mert akkor hátha Daniel Pinkwater néhány más könyve is megjelenne magyarul, a Gyíkzenekar alapján mi vevők lennénk rá.

Utólagos megjegyzések

Az ajánló több mint hét éves. A magyar könyvpiacot azóta sem árasztották el az újabb és újabb Pinkwater-fordítások, az olvasóközönség sem reklamálta ezeket. Soha nem fogjuk megérteni a könyvpiacnak ezt a szeszélyességét, hogy mitől lesz teljesen visszhangtalan egy máshol minden szempontból kultnak számító könyv. Pedig, amit az eredeti ajánlóban nem említettünk, Pék Zoltán fordítása is nagyon ott van!

Daniel Pinkwater: A titokzatos gyíkzenekar története. Illusztráció: Stark Attila. Magyar fordítás: Pék Zoltán. Európa Könyvkiadó, 2013.

Ennek a könyvnek három egeret adtunk. Jó szívvel ajánljuk