Van ez a jó életkor (úgy 9-10 év körül), amikor a gyerekek még nyitottak (nem jött még el a kiskamasz szemellenzősség korszaka), de már képesek összetettebb tartalmakkal megbirkózni.  Ilyenkor még van helye a szülői felolvasásnak, de ugyanazt a könyvet képes a gyerek már maga is folytatni. A Jakabak talán éppen ennek a korosztálynak íródott, de az idősebbeknek is mond valamit, sőt felnőttkönyvnek is megállja a helyét. Másképp fogalmazva felnőttkönyvként csak éppen annyira szokatlan, ahogy a gyerekkönyvként is kilóg a sorból. Jean-Claude Morlevat-t (bár egy könyve korábban megjelent már nálunk) mostanában kezdi igazán megismerni a magyar közönség, ha a Jakabakból indulunk ki, nem tudom, miért kellett ezzel ilyen sokáig várni.

Mi teszi különlegessé ezt a regényt? Mint azt már fentebb leírtam, az állatszereplős könyvek gyakorisága fordítottan arányos a célközönség életkorával. Ennek valószínűleg az az egyszerű oka, hogy a szerzők joggal érzik úgy, hogy összetettebb emberi viszonylatokat emberekkel könnyebb megmutatni. Az állatszereplők ezen a szinten már túlságosan lekerekítik a jellemeket, más esetben pedig groteszkké teszik. A Jakabak azt a mutatványt hajtja végre, hogy éppen kecskeszereplőkkel képes a megszokottnál árnyaltabban és komplex módon ábrázolni az emberi érzelmeket, a pszichét. És miért sikerül neki ez a mutatvány? Hát, természetesen a kecskeszereplők miatt...

A kecskék világáról éppen annyit tudunk csak, amennyit szükséges: a női nevek vége „-cske”, a férfiak nevéhez pedig egy „-bak” járul – ez az izlandi névadási gyakorlatot idézi; lakhelyük egy mindannyiunknak ismerős, időtlen (európainak tűnő) falusi környezet; a kecskék legszívesebben amerikai folkzenére mulatnak, minden idézett dal Woody Guthrie-től van, aki nálunk kevésbé ismert, de az amerikai folkzene óriási hatású előadója volt, dalai költőiek és részben nagyon politikusak. A zenei utalások egy olyan plusz réteget adnak a szöveghez, ami nélkül is minden érthető, de egészen mást gondolunk arról a jelenetről, amikor a nyestek rohamát váró Jakabak bendzsóját pengetve énekli, hogy Put My Little Shoes Away, ha tudjuk, hogy Guthrie gitárjára ez volt írva: „This machine kills fascists”. Van még egy fontos utalás, – bár magyar kiadás ezt nem követte – a regény eredeti címében balladaként határozza meg magát, ez volt Wooody Guthrie kedvenc műfaja is.

Woody Guthrie a gitárjával

Guthrie és a dalai nyilván a szerzőnek többet segítettek, hogy elképzelje Jakabakot, mint nekünk. De a regény a zenei réteg ismerete nélkül is tökéletesen eligazít. A főszereplő egy jólelkű, de kicsit értelen kecske, akiben belül folyamatosan kamaszos lelki viharok dúlnak. A búskomorság, féktelen jókedv és heves indulatok között szerencsétlenkedik. Jakabak olyan, amilyen barátunk, ismerősünk mindannyiunknak van – na jó, és nem is számítottam azokat, akik maguk ilyenek. Így élni nehéz, nem csoda, hogy Jakabak világgá menekül, hogy aztán részt vehessen egy beavatásszerű történetben, melynek végére sokkal jobban tisztába jön saját értékeivel és azoknak helyével a világban. Ebben a legfőbb segítője Pié, a kis Pele, pusztán azzal, hogy vigyázni kell rá. A másik pedig az amnéziás szélhámos kakas, Lem, aki miközben szemfényvesztésből él, éppen a morális szilárdságban edzi Jakabakot.

Abban teljes bizonytalanságban tart a szöveg, hogy Kecskeországon és a nyestek földjén kívül hol járunk, kik élnek arrafelé. Az illusztrátor leteszi a garast: a futóversenynél és a gyalázkodó verseny fejezeténél is kecskéket látunk a képen. A történet elbírja ezt az értelmezést is, de nekem jobban esik azt gondolni, hogy a szereplők útjuk során mindenféle népséggel találkoznak.

Érdemes még kicsit elidőzni a rajzoknál. Az illusztrátornak egyfelől azért volt nehéz dolga, mert a történet olyan lendületes és olvasmányos, hogy többnyire simán átsiklunk az illusztrációk fölött. Szintén nehéz lehetett Rofusz Kingának, hogy eddigi munkáitól eltérően, ezúttal kicsi fekete-fehér képeket kellett készítenie, klasszikus regényillusztrációkat. A harmadik nehézség pedig az, hogy a szövegnek a saját képisége nagyon erős, ezeket a képeket már szükségtelen megismételni. Nem tudjuk, kellett-e, és ha igen, mennyit kellett ezekkel küszködnie, de jól oldotta meg a feladatot. A képek eltalálják a hangulatot, viszont csak akkor próbálkoznak értelmezéssel, amikor a szöveg erre tényleg teret ad, amúgy a háttérbe húzódnak, nem akarnak párhuzamos narratívát teremteni. Rofusz Kingától szokatlan, hogy mennyire groteszk a stílus. Ahol a szöveg erre lehetőséget ad (nem bontja ki a képiséget, csak utal rá), ott szárnyal: pl. amikor Lem számára a Nagymama portréi alapján kiderül, hogy a méretével valami probléma lehet. A borító szintén végiggondolt, stílusával képes jelezni, hogy a könyv nem egy szűk korcsoportnak szól… Na jó, de térjünk vissza a szöveghez.

A nagymama portréi (Rofusz Kinga illusztrációja)

A próbák vagy megpróbáltatások sora úgy zajlik le a szemünk előtt, hogy közben mintha a regény műfaja is módosulna: először pikareszk, majd a nyestek földjén történtek inkább kalandregénybe illenek, a befejezés pedig mesei – deus ex machina nélkül a befejezés bizony tragikus lenne. A szerző otthonosan mozog ezekben a műfajokban, egészen kevés utalással mozgósítja az olvasó irodalmi tapasztalatait. Ugyanígy jó pár irodalmi toposzt könnyedén megidéz. Ha csak a főhőst, Jakabakot nézzük, jellemébe organikusan beépül Till Eulenspiegel-szerű figura, egy slemil és egy antik hérosz, aki bár tökéletlen, mégis rettenthetetlen és nagy formátumú. De ugyanígy sorra vehetnénk a többieket is. És olyan, mintha minden írói eszköz készségesen simulna a szerző kezébe. Valahogy végig elkerüli a gyerekregényekre leselkedő legnagyobb veszélyeket: a sablonosságot és a túlmagyarázást. Ebben pedig az állatszereplőknek óriási szerepe van, mert egy kecskéről készséggel elhisszük, hogy fejjel megy a falnak; egy évente hét hónapot alvó apró peléről, hogy végletekig kiszolgáltatott; mint ahogy elhisszük a nyestek társadalmáról, hogy hideg fejjel eltervezett kegyetlenségre épül; és nem utolsó sorban elhisszük Lemről, az iszákos kakasról, hogy az egész történetet többször újra el kell neki mesélni, mert tényleg mindent elfelejt.

És akkor még nem is beszéltünk Kékecskéről… de inkább olvassátok el!

Jean-Claude Mourlevat: Jakabak. Illusztrátor: Rofusz Kinga, magyar fordítás: László Kinga. Vivandra Könyvek, 2019. 208 oldal, puha borító.

Ez a könyv szerepel a Két Egér 100-as gyerekkönyvlistáján!