Őrület, hogy Sami Toivonen és Aino Havukainen mennyire rugalmasan alkalmazkodnak a témákhoz: ha kell összefüggő történetet írnak (és rajzolnak), ha szükséges valamiféle kézikönyvet, máskor képregényt.

Ugyanakkor a fentiekkel szembeállítható lenne, hogy aki egy Tatu és Patu-könyvet olvasott, az bizonyos szempontból mindet olvasta. Még sincs ellentmondás, mert ez nem azt jelenti, hogy ne akarnánk tudni, hogy az adott rész az ismerősség ellenére mivel fog meglepni. És nemcsak arra gondolok, hogy olykor vannak vendégművészek, mindenféle plusz (pl. mese a könyv előzékén), de nem kötelező módon. Általában a könyv egésze a meglepetés, de néha nem (olyankor az a meglepetés, hogy nincs meglepetés), talán azért, hogy a meglepetés se legyen elvárt. Egy biztos, nem fenyeget minket az, hogy a sorozatok gyakori betegségével, az önismétléssel kelljen találkoznunk.

Az állandóságot a vizualitás és a humor mellett az inkább képregényekre, rajzfilmsorozatokra jellemző karakterkezelés jellemzi, ahol a hősök nem öregszenek, nem fejlődnek és többnyire nem reflektálnak a korábbi kalandjaikra (ugyanakkor a narratíva gyakran megidéz vagy akár parafrazeál korábbi részeket – szintén a rajzfilmes gyakorlathoz hasonlóan). Ez teremti meg azt az otthonos közeget, ahonnan zavartalanul koncentrálhatunk arra, milyen újabb valószínűtlen fejleménnyel, ötlettel szolgál a történet, és ehhez milyen formát rendelnek a szerzők.

Azoknak, akik semmit nem tudnak még Taturól és Paturól, a legkönnyebben a Tatu és Patu fura masinái című részen keresztül lehet bemutatni őket. A Cerkabella is így okoskodott, amikor a sorozat magyar kiadásába kezdett. Finn nyelven jövőre lesz húsz éve, hogy felbukkant a két furavári fiú. Az első rész Helsinkiben játszódik, ami finn belügy, az eredeti második pedig a Tatu és Patu az óvodában inkább olyanoknak szól, akik már ismerik a fiúkat. Nos, a harmadik rész, Tatu és Patu fura masinái viszont remekül megáll a saját lábán, sőt nevezhetjük az esszenciális Tatu és Patu-könyvnek… vagy éttermi zsargonnal Tatu és Patu-bőségtálnak. És talán itt van a legtöbb olyan rész, csíra, amelyek aztán egy másik kötetben kidolgozva vagy átértelmezve jelenik meg, már csak ezek miatt is kitüntetett helyet foglal el ez a könyv a Tatu és Patu-univerzumban.

Írtam a sorozat műfaji változatosságáról, A Tatu és Patu fura masinái köteten belül is oldalpáronként számos műfajt vonultat fel. Vannak böngészők, mint A reggeli készülődés automata, A babragép vagy Az embertengeri mentőmellény; vannak használati utasítások, módszertani útmutatók, mint A zuhanyvédő vagy A túlélőszemüveg, A mumusriasztó, és vannak olyanok, amiket leginkább valami reklámkatalógus lapjaiként foghatunk fel, pl. A hógömb vagy A pocsolyakészítő-gép ilyen. Közben már a 2. oldalon kapunk egy az egész könyvre kiterjedő böngészési feladatot, egy robot alkatrészeit kell megkeresnünk a lapokon (mind meg is található). A címekből látszik talán, hogy a könyv elsődleges célcsoportját a kisiskolás fiúk jelentik. Tatu és Patu figurája is ennek a korosztálynak a mentalitását hordozza. Sőt a könyv képi világa is úgy groteszk, hogy azt a kisiskolások tudják legjobban értékelni. De a kisiskolás fiúk is tudnak úgy játszani, hogy az nyitott legyen másoknak is: lányoknak, kisebbeknek, nagyobbaknak. A Tatu és Patu fura masinái egy ilyen típusú nyitott játék. Az olvasói, vásárlói visszajelzések és a saját példányunk állapotából kiindulva nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez a könyv jó befektetés, minden betűje, minden képe számos alkalommal hasznosul.

Ha valaki még nem tudja, hogy a fiúk közül melyik Tatu és melyik Patu, akkor nézze meg újra a második bekezdés alatti képet.

Sami Toivonen és Aino Havukainen: Tatu és Patu fura masinái. Magyar fordítás: Bába Laura. Cerkabella, 2007, 2011, 2017, 2021. 32 oldal, kemény borító.

Ez a könyv szerepel a Két Egér 100-as gyerekkönyvlistáján!

A bejegyzés megírásához használt könyvet a saját könyvespolcunkról vettük le.