Az antológia az olvasó szemszögéből nézve (és hát ennek az egész könyves dolognak mégis az olvasó a főszereplője) problematikus jelenség. Összecsomagolva kapjuk az árut, aminek egy részét egyáltalán nem kértük. Ezt valószínűleg nem kell magyarázni Péczely Dórának, aki antológia-specialistának számít, és számos sikeres kísérletét láttuk arra, hogy ezt az anomáliát orvosolja. Korábban írtunk már két általa szerkesztett versantológiáról (Szívlapát, Lehetnék bárki), most pedig az ezekhez hasonló koncepcióval válogatott novellagyűjteményről, a Szevaszról lesz szó.

Mindent megelőzve fontos megemlíteni, hogy ez a könyv az egyik első áldozata a nemrég érvénybe lépett álszent szabályozásnak, így megkapta a 18+-os minősítést, holott az egyik célcsoportja egyértelműen a középiskolásoké. Tehát a 3+-os babajátékok után itt a 18+-os ifjúsági könyv is. Amúgy nincs mit félni a könyvtől, ha van is benne megrázó tartalom, az azért van, mert az irodalom időnként megrázó. Talán kicsit naiv elgondolás, de többek szerint, lesznek olyan 18 éven aluliak, akiknek éppen a korosztályi besorolás miatt lesz vonzó a kötet.

A szerkesztő és a kiadó igyekezett biztosra menni, ezért mind a fülszövegben, mind a szerkesztői utószóban definiálja a novella fogalmát a befogadó szempontjából felkészítve ezzel az olvasót, mire számítson. A definíciót két író tekintélyével is megtámogatják (kívül Roberto Bolañótól, bent Spiró Györgytől szerepel egy idézet). Ez így leírva kicsit banálisnak hangzik, de megvan az értelme. Hiszen itt más a helyzet, mint a versantológiáknál. Miért olvasna végig az ember több (még ha csak 6-8-10) oldalnyi szöveget? A vége miatt! (Erre utal mindkét idézet.) Egy ilyen bevezetés-típusú könyvben nem árt tisztázni, hogy a novella a végén (vagy legalább is a vége felé) üt. Ha meg valakit nem kell bevezetni, akkor is megkapja az információt arról, hogy milyen típusú novellákra számítson.

Valamennyire még mindig a külsőségeknél maradva, de már közelítve a tartalomhoz, le kell írnom azt is, mit nem szeretek ebben a könyvben. Nem szeretem a címét. Németh Gábor novellája termékeny címadó, hiszen az írást is tartalmazó saját könyvének szerintem zseniális címe (Ez nem munka) is innen származik. A Szevasz mint könyvcím viszont számomra csak valami vállveregetős nyegleséget idéz fel; ha erőltetem, tudok hozzá költeni jobb értelmezést, de elsőre semmiképpen nem szólal meg olyan szépen, mint a Szívlapát vagy a Lehetnék bárki. Olyan szempontból tehát nem szerencsés cím, hogy nem igazán ragadja meg a könyv lényegét, de mégis ügyes, hiszen megdolgoztat, azóta is gondolkodom, hogy mit is akarhattak vele.

Az illusztrációkat sem tudtam megszeretni. Kontrasztos, dühös, expresszív erőteljességet, valamiféle időtlen fiatalosságot próbálnak a képek a könyvre erőltetni, miközben a metszetre emlékeztető stílus lehet egyfajta tisztelgés az illusztráció hagyományai előtt. Csakhogy sokszor ezek inkább elefánt a porcelánboltban-típusú képek. Az a jobbik eset, amikor a szöveg szempontjából közömbösek az illusztrációk (bár akkor meg minek vannak ott); de sokszor (pl. Tóth Krisztina, Szvoren Edina vagy Dragomán György novellája esetében) a szövegek képiségét olyan primer módon ragadja meg az illusztráció, hogy az már bántó. Az illusztrátor mentségére szolgálhat, hogy itt huszonöt, témában és képiségben igencsak eltérő szöveghez kellett közös stílust találni, majd egy-egy képben megragadni mindegyik novellát. A két előző antológia illusztrátorainak nagyobb szerencséje volt, a líra másképp hívja elő a belső képeket.

Nehéz elképzelnem, hogyan hat a könyv arra az olvasóra, aki tényleg most nyer bevezetést a kortárs irodalomba, hiszen jó pár szöveghez már korábbról kialakult valamiféle érzelmi viszonyom. Az így is feltűnő, hogy minden (tematikus, narratív stb.) változatossága ellenére van valami közös a szövegekben. Bizonyos fokig kulcsot adnak egymáshoz, így az erősebb írások átsegítenek a többi novella esetleges holtpontjain; szöveg méltatlanul pedig nem került a kötetbe, ha végigolvastuk, megbízhatóan mindegyikről kiderül, miért van ott a helye. A közös (és a megbízhatóság alapja) pedig az, hogy a szövegek szinte kivétel nélkül megfelelnek a novella tankönyvi leírásának, formabontás, formai kísérletezés inkább csak elvétve bukkan fel. Úgy is mondhatjuk, hogy viszonylag konzervatív válogatás. És ennek most nincs semmilyen negatív értelme. Jó döntés volt, egy bevezetésben nem kell ajtóstól rontani a házba. (Majd a következő kötetben!) Talán ezt a konzervativizmust segítette az az elv is, hogy csak érett, harmincöt évesnél idősebb alkotók novellái szerepelnek a válogatásban. Ahogy a könyv tematikája (szerelem, család, hit, művészet, történelem) is sugall valami konzervativizmust, noha az összkép szempontjából ennek a tematizálásnak végül nincs akkora a jelentősége, mint azt elsőre gondolnánk. Azért azt is meg kell jegyezni, hogy ha narratív szempontból igen, tartalmában a novellák többsége azért egyáltalán nem nevezhető konzervatívnak. Végül is elmondhatjuk, hogy megkaptuk, amit a fülszöveg és az utószó ígért.

Nem szeretnék kiemelni szövegeket (pedig van több kedvencem), mert ez csak az saját ízlésemet tükrözné, ami ebben az esetben lényegtelen. Pellengérre se szeretném állítani a néhány, érzésem szerint sikerületlenebb írást, mert mint fentebb írtam, mindegyik novellát van értelme elolvasni. A könyv egészében pedig kifejezetten lelkesítő, erős élmény. A kamasz énem rongyosra olvasná. És közben kinyílna egy ajtó (vagy ha már nyitva lenne, akkor innentől szélesebbre lenne tárva) a kortárs prózairodalom felé.

Szevasz: 25 kortárs novella. Szerk. Péczely Dóra. Illusztrátor: Szinvai Dániel. Tilos az Á, 2021. 344 oldal, puha borító

 Ennek a könyvnek 2 egeret adtunk. Ne szalassza el!

A bejegyzés megírásához használt könyvet a kiadótól kaptuk.