Mitől volt különleges Maurice Sendak könyve a megjelenése idején; és miért nem érezzük ennyi idő után sem elavultnak? Sokan abban vélik megragadni a könyv forradalmi jelentőségét, hogy tárgyilagosan szemléli hősét, kerül bármilyen morális megítélést, didaxist. Ez magában igaz a könyvre, de 1963-ra már túl vagyunk a gyerekirodalom jó néhány klasszikusán, amelyikre ugyanez érvényes, így aztán nem jelent észveszejtő újdonságot. Egy másik közkeletű megközelítés szerint a könyv legnagyobb különlegessége a maga idejében az volt, hogy a történetet a képek mesélik el, a szövegnek többnyire csak alárendelt, értelmező szerepe van. Ez is helytálló észrevétel történeti szempontból, de a második kérdésre nem ad választ, hiszen azóta egy teljes műfaj nőtt fel, százával születtek kultkönyvek, amelyek a képi történetmondásra alapoznak, az Ahol a vadak várnak ebben a mezőnyben nem egy múltbeli hivatkozási pont, hanem egy ma is versenyképes alkotásként van jelen. Valószínűleg nem lehet ilyen egyszerűen megragadni a könyv titkát. Vagy mégis? Éppen azt is gondolhatjuk, hogy egyszerűen Sendaknak akkor minden összejött. Sokat elárul az, hogy elzárkózott attól, hogy folytatást írjon Max történetéhez, nyilván maga is látta, hogy ilyen egy karrier folyamán egyszer jár valakinek, gyengébbet meg minek csinálni (bár üzletileg biztos megérte volna).

Sok helyen leírták, hogy Sendak eredetileg nem szörnyek, hanem vadlovak közé küldte volna Maxet, de utóbb azt mesélte, rájött, hogy lórajzolásban nem elég jó, így aztán jöttek a szörnyek (a vadak), a karaktereket a gyerekkorában hétvégenként hozzájuk látogató rokonokról tizenéves korában készített karikatúrái alapján dolgozta ki. Amikor 1983-ban opera készült a könyv alapján, a legfontosabb szörnyek meg is kapták a mintául szolgáló nagybácsik és nagynéni neveit: Tzippy, Moishe, Bruno (vagy Aaron), Emile, Bernard. A könyvvel kapcsolatos triviát remekül összefoglalja a Könyves Magazin írása, ami ebből kimaradt, azt meg a Wikipédia.

A történetnek a megjelenésétől fogva sok közkeletű értelmezése létezik, egyesek egy dühkitörés leírását, egy hisztirohamot, mások egy magányos gyerek fantáziálását látták benne, vita tárgya, hogy a Max álmát, fantáziáját, hallucinációját, pszichéjének metaforáját látjuk-e. Magyarul kelemen Réka írt egy nagyon szépen végigvitt értelmezést a Tiszatáj onlineon. 2009-ben készült (vitatott minőségű) filmváltozat és különösen a Dave Eggers a film alapján írt (vitatott minőségű) regénye sokak szerint az ADHD-val (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) hozza összefüggésbe Max viselkedését. Máshol keresi a kulcsot az a megközelítés, amely egy vadon- vagy elvonulástörténetként fogja fel az egészet. Bármilyen érdekesek és termékenyek ezek az értelmezések, egyszerre bonyolítják túl és szűkítik le a dolgot; leginkább egy érintett megfigyelő nézőpontjából (legyen az szülő vagy más társadalmi szerepéből adódóan gyerekekkel foglakozó személy) izgalmasak. Mindenképpen vegyük figyelembe, hogy gyerekkönyvet tartunk a kezünkben – még akkor is, ha Sendak nem tartotta magát gyerekkönyvírónak, hanem inkább olyan szerzőnek, aki megírja az igazságot a gyerekkorról. A könyv egy olyan lelkiállapotot ír le, amilyet többé-kevésbé mindenki megtapasztalt gyerekkorában, a személyes ráhangoltságtól függően mindenki felidézheti az érzések szintjén, de akár az okokra is emlékezve. Az óvodások viszont többnyire nem vonatkoztatják magukra a történetet, azt egy érdekes mesének fogják fel, Nem lepődnek meg Max farkasjelmezén, sajnálják a kiskutyát, akit Max bánt és sajnálják szörnyeket is, akik nem kapnak vacsorát.

Sendak nyilatkozatai alapján nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy aprólékos szerkesztés eredménye vagy inkább ösztönös alkotás, de a könyv szerkezetileg nagyon kiegyenlített. A szöveg fele pontosan a könyv felénél van, amikor van három szöveg nélküli oldalpár, azt szövegesebb oldalak követik, helyreállítva az egyensúlyt. Az Ahol a vadak várnak három párhuzamos módon meséli el a történetet, ebből kettőben a képeket használja, egy pedig maga a szöveg. Egyetlen látható valós szereplőnk van, Max. Mindent Maxhoz viszonyítva érzékelünk, így a mesélés leglátványosabb része Max környezetének változása lesz (beleértve nemcsak a szobabelsőt, erdőt, óceánt, hanem a vadakat is); a képeken külön történetet mesél el Max arcjátéka és testbeszéde is – ami nem minden esetben van összhangban azzal, amit a történtek alapján várnánk. A szöveg egyfajta értelmező összefoglalását adja annak, amit látunk, de hordoz valamennyi többletinformációt is (pl. hogy a vacsora még friss meleg volt, amikor Max visszaért). Ahogy átlépünk a valós világból a mesevilágba úgy válik a szöveg meseszöveggé (túlzásokkal, nyomatékosító felsorolásokkal stb.), az idő képletes idővé, a tér képletes térré. Gyönyörű játék ezekkel a mesei elemekkel, amikor azt olvassuk, hogy miután Max majd egy évig utazott az óceánon, ahova megérkezik, ott a képeken egy ugyanolyan (megkockáztatom ugyanaz az) erdő látható, mint ahonnan elindult. A nappalok és éjszakák váltakozása és a holdfázisok nem igazítanak el, a mesevilágban ez jelentheti azt, hogy sok-sok idő múlt el, utalhat egy olyan pszichés állapotra, amikor nem érzékeljük az időt. Zavarba ejtőbb, hogy a könyv valós világában is eltérő holdfázist látunk Max ablakából az utazás előtt és a visszaérkezéskor (nem kevés, kb. 3 hétnyi különbség van a kettő között). Ha ez tudatos, akkor nyugtalanító – nem mesei – befejezést kapott a történet, hiszen a szöveg alapján akár azt is feltételezhetjük, hogy valóságban csak a könyv felolvasásának (kb. 5 perc) megfelelő idő telt el. Ez a fajta csavar nem illene a könyvbe, így valószínűbb, hogy egyszerű következetlenség. Ez lehet egy konkrét jele annak, hogy mégis ösztönös alkotásról van szó, hiszen egy tudatosan szerkesztő szerző nem hagyná ki ezt a lehetőséget az idő múlásának (vagy nem múlásának) a jelzésére.

Ramazuri szöveg nélkül

A mesevilágban semminek nincs tétje, nincs igazi interakció, nem kell alkalmazkodni, de nincs igazi szeretet sem. A tombolás a vadakkal (a magyar fordításban „ramazuri”) szimpla elevenség, egyáltalán nem olyan destruktív, mint Max otthoni rendetlenkedése. A szörnyeket nincs értelme megbüntetni. Maxnak ez a gesztusa csak arra jó, hogy felidézze az otthont, ebből aztán rögtön jön a magányosság érzése. Végül az derül ki, mint valami Dosztojevszkij regényben, hogy szeretet nélkül minden mindegy. Csak otthon vár meleg vacsora.

A magyar kiadásnak sajnos van egy gyengéje, ez a fordítás. Pedig a kiadó biztosra ment, Pék Zoltán hihetetlenül rutinos fordító, kétszáznál több könyvvel és komoly rajongótáborral a háta mögött. Kizárt, hogy Sendak 338 szavas, nem túl szofisztikált szövege bármennyire is gondot okozott volna neki. Csak találgatni lehet, hogy rossz napja volt, esetleg valami hiba folytán nem a végleges szöveg lett kinyomva. A szöveg meglehetősen egyenetlen, kidolgozottabb és nyers részek váltják egymást. Nem következetes abban, hogy mennyire veszi figyelembe az eredeti szöveg ismétléseit, utalásait, így egy-egy momentum kevésbé kap hangsúlyt, mint az eredetiben. Nincs tragédia, ezzel a szöveggel is érthető a könyv, de egy nyelvileg kicsit csikorgó, az eredetinél egy fokkal homályosabban megfogalmazott olvasatot kapunk. Így sajnos az olvasónak az lehet az élménye, hogy sokkal laposabb a szöveg, mint amit a képek megérdemelnének.

A magyar cím, Ahol a vadak várnak (eredetileg: Where The Wild Things Are) kétségtelenül jól hangzik, de nem túl szerencsés, a „várnak” egy olyan többletjelentést hordoz, ami sehol nem szerepel Sendak szövegében. Már ez volt a film magyar címe is, valószínűleg ezen nem akart változtatni a kiadó, ami érthető, de nem túl bölcs döntés. Hiszen a szöveg két alkalommal is felidézi a címet, így magyarul a vadak ott is „várnak”. Hogyan kerül be egy a kontrolvesztést minden fölé helyező világba egy annyira fegyelmezett cselekvés, mint a várakozás.  Sajnos egy magyar címben tényleg sokkal kevesebb esetben szerepelhet az, hogy „vannak”, de biztos lehetett volna találni más hasonlóan semleges kifejezést.

Sok kiadó kacérkodott Sendak könyvének itthoni megjelentetésével, de végül a Kolibri Kiadóban volt elég elszántság, hogy végigvigye a dolgot, sajnos ez az elszántság alábbhagyott a magyar változat magvalósításának az idejére… Pedig éppen a Kolibri bizonyította pl. Szabó T. Anna Dr. Seuss-fordításaival, hogy egy sokkal lefordíthatatlanabbnak tűnő szövegekből is parádés magyar könyv készíthető.

Már mindenről írtam, de a könyv lényegét adó képekről alig. Mert nincs megfelelő szó… A képek külön-külön nézve tökéletesek, többségükben autonóm alkotásként is megállják a helyüket. Mind a formavilág, mind a színvilág felejthetetlen. Nehéz elhinni, hogy Sendaknak gondja lehetett a lórajzolással, a könyv alapján azt gondoljuk inkább, hogy a világ újrateremtése sem jelentett volna neki problémát. Jó pár ismerősöm számolt be a reakciójáról, amikor először meglátta ezeket a képeket, ez a reakció mindig ugyanaz volt: „ezt a könyvet nekem birtokolnom kell”.

Ha valaki a magyar kiadást szeretné birtokolni, ne várjon, a könyv hamarosan végleg elfogy, tessék gyorsan beszerezni!

Maurice Sendak: Ahol a vadak várnak, Magyar fordítás: Pék Zoltán. Kolibri Kiadó, 2018. 48 oldal, kemény borító.

Ennek a könyvnek három egeret adtunk. Jó szívvel ajánljuk!

(Ott lenne a helye a 100-as listán. Bárcsak egy kicsit jobb lenne a fordítás!)