Nem tudom, hogy miért olyan nehezen esett le nekem az az egyszerű igazság, hogy mindannyian valakinek a gyerekei vagyunk, s ebben az értelemben gyerekek is maradunk életünk végéig. Pedig valójában ez alapján érthető meg, hogy kinek szól a Kézikönyv nehéz szülőkkel rendelkező gyermekek számára. Hiszen a könyv azt tárgyalja, amit József Attila (nem kis részt a pszichoanalitikus iskola hatása alatt) olyan reménytelenül szépen megfogalmazott: „Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe fog belehalni”, persze a szerző itt jóval optimistább, azt mondja, hogy minden nemzedéknek megvan a lehetősége, hogy ne örökítsen tovább minden terhet, amit a szüleitől örökölt. Bármilyen meredek és tragikus esetek követik egymást a könyvben, újra és újra érződik a lehetőség, hogy nem muszáj a családi patológiát átadni a következő nemzedéknek, minden szülőnek (és a szüleit tudatosan megfigyelő gyereknek) megvan a lehetősége, hogy azt minél nagyobb mértékben megszűrje. Ahhoz, hogy ez a szűrő funkció működjön, szükséges, hogy minél tisztábban lássuk szüleink cselekedeteinek (és saját viselkedésünknek) mozgatórugóit, patológiáink eredetét. Továbbra is kérdés azonban, hogy miért van szükség a könyv nyakatekert nézőpontjára, miért nem elégszik meg a szerző azzal, hogy esetleírásokat és magyarázatokat közöl családi patológiákról. A gyermeki nézőpont használata több itt vicces játéknál, hasznos funkciói vannak. Egyfelől megsokszorozható, hiszen a magzatétól a kisgyermekig és a kamasztól a felnőttig mindenféle gyerek nézőpontja felbukkan, a tartalom pedig ezekhez alkalmazkodik. De e többes nézőpontnál is fontosabb, hogy a pszichoanalitikus elemzés itt részben vagy egészben a gyermeki tapasztalatok nyelvére van lefordítva, így amikor olvassuk, vissza kell fordítanunk; ha pedig fordítanunk kell, rá vagyunk kényszerítve, hogy mi magunk fogalmazzuk meg a következtetéseket, amelyek bár nem lesznek annyira egzaktak, mint egy szakszöveg, de cserébe több lélektani munkát kellett végeznünk velük. És az sem lényegtelen, hogy a nézőpontválasztás irodalmi formát ad a szövegnek, így viszonylagos derűs könnyedséggel tud előadni máskülönben nehezen befogadható, megterhelő tartalmakat. Nem véletlen, hogy a könyv utolsó fejezetében az olyan analitikusok mellett, mint Ferenczi, Winnicott vagy Melanie Klein, egyenértékű hivatkozási pontként szerepel Mark Twain, Milne, Kästner vagy Thomas Mann.

A fentebb leírtakból egyértelmű lehet, hogy ez a könyv bőven túlmegy a megszokott „hogyan ne menjünk egymás agyára”-tematikán. Ebben nagy szerepe van a segítő könyvek esetében szokatlan pszichoanalitikus megközelítésnek. A szerző, Judith Dupont – Franciaországban élő magyar származású pszichológus, Ferenczi Sándor hagyatékának egyik gondozója, de saját jogon is neves analitikus – 1979-ben álnéven jelentette meg a könyvet, így a sikerben nem volt szerepe a szakmai tekintélyének; csak évtizedekkel később fedte fel, hogy ő van a Jeanne van der Brouck név mögött. Különös, hogy a négy évtizeddel később megjelent magyar kiadás szövegét nem érezzük ódonnak. A könyvben szereplő esetek többnyire a 60-as és 70-es évek nyugati világát idézik, ami számunkra már-már mesevilág, de mégsem anakronisztikus: azt érezzük, hogy bármekkorát változott azóta a világ, a történetek és patológiák ugyanazok.

A magyar kiadás előszava a beidézett Karinthy-novellával telitalálat, túl azon, hogy nem létezik olyan dolog, amire ne lehetne találni Karinthy-idézetet, akarva akaratlanul behoz egy újabb találó irodalmi utalást, a könyv sok szempontból otthonos lesz azoknak, akik a 20. század első felének magyar irodalmát szeretik. (Ezzel szemben könyv Françoise Dolto kissé szószátyár előszavát erős gyermeki türelmetlenséggel olvastam, alig vártam, hogy jussunk el végre a lényeghez.)

Visszakanyarodva a kezdő gondolatomhoz: a könyv tehát mindenkinek szól, aki szülő gyereke, lehet kamasz vagy felnőtt (akár maga is szülő). Mint oly sok segítő könyv, ez sem fog kész recepteket adni, de mint a jó segítő könyvek megadja a lehetőséget, hogy egyszerre tudatosabban és nyitottabban reflektáljunk a másikra és magunkra is, ezúttal nemcsak a jelen pillanatban, hanem a saját élettörténetünkre, sőt családunk történetére visszatekintve is. És nem mellesleg arra is figyelmeztet, hogy ez nem lesz könnyű.

Judith Dupont: Kézikönyv nehéz szülőkkel rendelkező gyermekek számára. Françoise Dolto előszavával. Magyar fordítás: Weiszburg Anna. Oriold és Társai, 2019. 120 oldal, puha borító.

Ennek a könyvnek három egeret adtunk. Jó szívvel ajánljuk!

A kritika írásához használt könyvet a kiadótól kaptuk.