Boaz az iskolában problémás gyereknek számít, nem mintha baja lenne a tanulással, épp ellenkezőleg, az osztálya visszafelé húzza, viszont szociálisan teljesen periférián van, egy póni kivételével csak képzelt barátai vannak. Apja, ahogyan sok szülő, csak a probléma egyik felét látja jól, Boazt egy osztállyal feljebb akarja léptetni. Ez tanulmányi szempontból hasznos lenne neki, de semmit sem változtatna szociális elszigeteltségén. Gondolhatjuk, hogy végül is mindegy, rosszabb sem lesz neki. (Boaz problémája állandó feszültségforrás a családban, a fiú rengeteg nehezen feldolgozható félinformációhoz jut a szülők veszekedéseiből.) De itt jön a képbe Aïsha, aki nem tud hollandul, csak hetente kétszer van az osztállyal, úgy néz ki, mint egy őz, és aki Boaz szerint indián – ezt egy darabig el is kell fogadnunk munkaváltozatnak, bár a név alapján mást gondolunk. Aïsha lesz Boaz első barátja életében. És innentől bármire hajlandó, hogy ne kelljen otthagynia az osztályt, Aïsha fontosabb neki, mint az, hogy többet tanulhasson az iskolában.

Az indián a könyv központi szimbóluma, ami gyönyörűen ki van bontva. Az indiánokra úgy gondolunk itt Európában, mint valamiféle romlatlan, természetközeli jobbik énünkre. Az indiánok lakta Amerika elég messze van tőlünk térben és időben (és az európaiakban megvan a kellő bűntudat az indiánok ellen elkövetettek miatt) ahhoz, hogy leválasszuk erről a képről mindazon ismereteinket, amelyek beárnyékolnák ezt az eszményképet. Nem véletlen, hogy Boaz és Aïsha közösen készített dolgozatának címe „A maják jó oldala”, így tudják elkerülni azt, hogy teljességében kelljen bemutatniuk a nem éppen kifinomult humanizmusáról nevezetes maja civilizációt. Ez azonban nem szépelgés, hanem egy út az elfogadás felé, ha ismerjük a maják jó oldalát, könnyebben megbirkózunk azokkal az információkkal is, amelyek a mi fogalmaink szerint nehezen elfogadhatók. Boaz ösztönösen ráérez erre, bár eredetileg csak Aïshát akarja megkímélni a maják kevésbé jó oldalától.

Bár külső elbeszélője van a történetnek, annyira közel áll Boazhoz (szinte benne van a fejében), hogy készséggel elfogadjuk egyfajta igazságnak a Boaz által átélt valóságot, amiben Aïsha egyértelműen indián, jóllehet egyre újabb közvetett és közvetlen információkat kapunk arról, hogy a lány menekült valahonnan az arab világból (később kiderül, hogy Szíriából). Boaz kiküzdi, hogy maradhasson az osztályban Aïshával. Amikor odáig jutunk, hogy Aïsha ellátogat Boaz vagány nagymamájához (külön kellene írni egyszer az ifjúsági könyvek vagány nagyijairól), érezzük, hogy már nem hihető többé a lány indián mivolta. Boaz tisztázza a nagyival, amit igazából tudott ő is, csak nem akarta tudomásul venni. Ez a könyv egyik legszívszorítóbb párbeszéde. Szinte szentségtörés megállapítani, hogy ezen a ponton alakul a könyv irodalomból alkalmazott irodalommá. A végső értelmezés eddig az olvasó dolga volt, innentől ezt a munkát visszaveszi a szöveg. A későbbiekben Boaz elmondja, hogy nem változott semmi attól, hogy Aïsha nem indián. Megnyugodhatunk, teljesítette az elfogadás leckéjét. A didaxis csak azért nem bántó, mert annyira hiteles az előadásmód, lehengerlő a befejezés, hogy ezt is elbírja. Azt nem tudjuk meg, hogy egy irodalmibb lezárással, ami az olvasónak több munkát ad, hova emelkedett volna a történet. Ebből egyébként valamennyit mégis felvillant a könyv: hiszen Aïsha csendben szintén teljesíti az elfogadás leckéjét. Nem is tudjuk róla, hogy felteszi-e a kérdést, hogy Boaz miért áll másképp a tanuláshoz, mint a többiek, miért kapcsolódik nehezen szociálisan, miért kapcsolódnak hozzá nehezen a többiek, miért reagál másképp a dolgokra, mint az megszokott, miért ragaszkodik monomániásan egy-egy témához, miért gyűjtöget megszállottan, miért él egy párhuzamos valóságban, miért ilyen furcsa… És ha fel is teszi e kérdéseket, a lehetséges válaszoktól függetlenül elfogadja a fiút. Nem valószínű, hogy befolyásolná, ha valaki elmondaná neki, hogy Boaz hol helyezkedik el az autizmus spektrumon. Neki elég a „maják jó oldala”. És itt érezzük, hogy mennyire komplex lehet a motivációja, mennyire sokfélét lehet gondolni erről… most el sem kezdem. Ennyit számít, ha nyitva marad a mű, nincsenek vezetve a gondolataink.

Martijn van der Linden illusztrációit nagyon szeretem. Most a tőle megszokottnál sokkal minimalistább képi világot alkotott. Külön finomsága a könyvnek, hogy az illusztráció kizárólag indián (vagy indiánnak tartható) motívumokat használ – lényegében csak Boaz párhuzamos valóságát idézi meg. Ezzel sokat tesz azért, hogy az indiános motívum mindvégig hihető maradjon. Összességében olyan szerepet visz az illusztráció (ennél a könyvnél is), mint egy jó filmzene, nem tolakodik az előtérbe, de kitölti a teret, és mindig a megfelelő pillanatban erősíti fel a hatást.

Az Egy indián, mint te meg én nagyon jó alkalmazott irodalom. Fontos, aktuális témáról beszél remek stílusban, hiteles karakterekkel. Elfogadható (bár számomra szomorú) döntése a szerzőnek, hogy az egyértelműség kedvéért lemondott arról, hogy könyve igazi irodalom legyen.  Függetlenül attól, hogy erről ki mit gondol, olvassátok el, nagy élmény lesz!

Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én. Illusztrátor: Martijn van der Linden. Magyar fordítás: Rádai Andrea. Pagony Kiadó, 2021. 120 oldal, kemény borító.

Ennek a könyvnek három egeret adtunk. Jó szívvel ajánljuk!

A bejegyzés megírásához használt könyvet a kiadótól bocsátotta rendelkezésünkre.