Korábbi összeállításunkban főként vizuálisan izgalmas könyveket vettünk sorra (Háttal nem kezdünk mondatot). Egy-két jó szöveggel külön is foglalkoztunk (Jakabak, A János vitéz-kód, illetve az Időtlen napló – ahol a szöveg azonos jelentőségű volt a könyv vizualitásával). Itt jöjjön négy inkább szövegközpontú könyv, ha vannak is apróbb kifogásaink, mindet jó szívvel ajánljuk.

---

Jean-Claude Mourlevat: A visszafelé-folyó

A Jakabak után azt gondolja az ember, hogy Jean-Claude Mourlevat minden könyvét szeretné szép sorban elolvasni. Tomek és Hanna története, azaz A Visszafelé-folyó nem okoz csalódást. Nagy gondossággal és nagyon nagy szeretettel megírt mese, amiben úgy mozoghatunk egy otthonos mesevilágban, hogy közben minduntalan meglepetések érnek. A könyvnek szemmel láthatóan alapvetése, hogy az emberek alapvetően jók (a rosszak is alig várják, hogy jók lehessenek), amíg emberi kapcsolatok vannak, nincs mitől félni, mert minden nehézségen átsegítenek. A nehézségek így aztán nem eredhetnek onnan, ahonnan egy átlagos regényben, vagyis az emberi tökéletlenségből, hanem a külvilág ellenségességéből: az idő, a távolság és különféle egzotikus veszélyforrások (amilyen a Felejtés Erdeje) puszta létéből. Ezeken kell úrrá lenni ahhoz, hogy a Hanna és Tomek végre újra összetalálkozzanak, és elérjék a Visszafelé-folyó forrását. A könyv közepére minden teljesül, ami innentől kezdődik, azt már lényegében tét nélkül olvassuk, ez Hanna párhuzamos története, minden, ami akkor történt, amikor nem Tomekkel volt. És az egész tényleg így válik kerekké. A regény magja az egészen bensőséges egyéni történet, ami nemcsak összefonódik, de befolyásolni is képes a világ működését (már-már a kozmikus szintig). Olyasmi ez, ami eddig is remek meseregényeket eredményezett, mint például a Végtelen történet vagy a Harún és a mesék tengere. 

A Visszafelé-folyó olvasható tehát meseregényként, de gyönyörű szerelmi történet is, ahogy jó felnőttéválás-történet, utaztató fejlődésregény. Ritka, hogy egy grafika ennyire elkapja egy könyv szellemét, mint amilyen Horváth Ildi borítója. A képen megjelenő paradicsomi világ nem egy pillanatát ragadja meg a regénynek, hanem az egészét. Igazán vonzó ez a világ, de egyúttal ez jelenti a könyv egyetlen gyengéjét is. Az, hogy az emberi jóság mindvégig ennyire megkérdőjelezhetetlenül győzedelmeskedik, kiöl a történetből minden drámaiságot. Feszültséget utoljára a Felejtés erdején való átkeléskor érzünk, ezt követően minden (amúgy tényleg elképesztő) viszontagságban hamarabb ott a segítség, mint hogy izgulni kezdenénk. A szerző másik könyve, a Jakabak jól adagolt drámaisága után ez kifejezetten pihentető olvasmány. Az elmaradt feszültségért kárpótol a mese virtuóz megformálása, ami (ezúttal a fülszöveg nem túloz) tényleg varázslatossá teszi a történetet.

Jean-Claude Mourlevat: A Visszafelé-folyó. Magyar fordítás: Tótfalusi Ágnes. Illusztráció: Horváth Ildi. Sorozat: Abszolút könyvek. Pagony Kiadó, 2020. 228 oldal, puha borító.

Ennek a könyvnek 2 egeret adtunk. Ne szalassza el!

---

Várszegi Adél: A ló, aki zebra volt

A ló, aki zebra volt olyan, mint amikor talál az ember egy régi-régi, ráadásul teljesen ismeretlen könyvet, belelapoz, elkezdi olvasni, és elcsodálkozik, hogy ez milyen jó… meg hogy azért furcsa is. Eszeveszetten pörgős történet tele félreértésekkel, olyan klasszikus bohózati galibákkal, amilyeneket már szinte tilos leírni, de itt valamiért mégis működnek. Várszegi Adélnak nincs egy fölösleges félmondata sem, tényleg töretlenül és ész nélkül vágtatunk (naná, mi mást tehetnénk egy ló társaságában, aki zebra) keresztül a lapokon és a viszontagságokon. Olyasmit kell elképzelni, mint egy filmvígjáték, amiben az események zöme olyan, amire azt mondjuk, hogy „ne, ezt már tényleg ne!”, de természetesen megtörténik, és még akkor sincs megállás, sőt amikor azt hisszük, hogy már nem lehet tovább fokozni, akkor kiderül, hogy dehogy nem. Biztosak vagyunk benne, hogy a végére minden a helyére kerül, de addig várjuk, hogy milyen kanyarok vezetnek el a megoldáshoz.

Adja magát, hogy egy zebrás könyv illusztrációi fekete-fehérek legyenek. Jásdi Juli szemmel láthatóan otthonosan mozog a monokróm képi világban. Erőteljesek, lendületesek a rajzok, legalább olyan őrültek, mint a szöveg. Ami engem egy kicsit zavar, hogy a könyvet az illusztráció elviszi kicsit retró irányba (a stílus a 20. század első felét, közepét idézi), ami a szövegnek nem sajátja… bár az is igaz, hogy az állatszámokat bemutató cirkusz is maga az anakronizmus. A borító a másik, amivel nem vagyok teljesen kibékülve, túlzottan artisztikus (miközben a könyv egésze arról szól, hogy semmit ne vegyünk komolyan), ugyanezek a motívumok tökéletesen organikusan jelennek meg belül a cukrászdai jelenetben. Ha vannak is ilyen megzökkenések, fontos leszögezni, hogy az illusztrációk saját jogon is emlékezetessé teszik a könyvet.

A zebra háziasításával mindeddig hiába próbálkozott az emberiség, a zebra nem ló, legfeljebb lóparódia. A ló, aki zebra volt sem akar a lehetetlenre vállalkozni, hanem annyit hoz ki a témából, amennyi tényleg benne van: mind a szöveg, mind a képek szintjén vállaltan blődli, de a legjobb fajtából.

Várszegi Adél: A ló, aki zebra volt. Illusztrátor: Jásdi Juli. Csimota Könyvkiadó, 2020. 44 oldal, kemény borító.

Ennek a könyvnek 2 egeret adtunk. Ne szalassza el!

---

Kiss Ottó: A bátyám öccse

A cím nem egyszerűen vicc, hanem azt a valós pozíciót írja le, amikor valaki, amikor másról beszél, azt is úgy teszi, hogy lényegében magáról beszél. Egy kiskamasz egocentrizmusát ezzel a nézőponttal elég jól lehet jellemezni. Ezt az alaphangot kiegészíti a Kiss Ottó-i irónia, amihez keveredik egy nagyon kevés a Ropi-szerű könyvekből ismert lúzerkedésből. A Báty olyan, mint egy báty, ha éppen nem oktatni akarja az öccsét (a legkisebb pedagógiai érzék nélkül) vagy valamit megszerezni tőle, akkor minden módon igyekszik lerázni; másfelől megvannak a saját titkai, így időnként ki van téve az öccse zsarolásának. Az elbeszélő öcs 10 éves, teljes mértékben gyerek, de már sokkal szívesebben tartozna a nagyok világába. És persze a legnyilvánvalóbb célja, hogy kiderítse, mi történik a bátyja szobájában, amikor bezárkózik a barátnőjével, és kiteszi a táblát: „Belépni tilos! Tesóknak is!”. Sejthető, hogy a fentebb leírtakból kellő mennyiségű helyzetkomikum adódik. Csak jól kell megírni. A könyv óhatatlanul felidézi Janikovszky Éva kamasztárgyú írásait. Ez olyan hagyománya a magyar gyerekirodalomnak, amit sokan próbálnak valamilyen módon folytatni, hol jobban, hol rosszabbul. Itt most jobban. Sőt a befejezés egyszerű, finom pátosza kifejezetten emlékezetes, méltó a mesterhez.

A bátyám öccse tipikus jószöveg, néhol már-már szabadvers (ezt az érzést a tördelés is erősíti), olyan, amilyet Kiss Ottó írni szokott. És rögtön hozzá kell tenni, hogy Baranyai (b) András rajongói sem fognak csalódni, ő is mindent kihoz az illusztrációkból, amit érdemes. Ha hiányérzete lehet az embernek, csak azért, mert nem születik radikális újdonság, új minőség. Ez a szerencsétlensége azoknak az alkotóknak, akiktől megszoktuk a minőséget. Jó szerzők, jó könyvet készítettek, jól bevált eszközökkel. Mondhatjuk, hogy láttunk már ilyet, de tegyük hozzá, hogy jó, ha minden nemzedéknek van belőle sajátja.

Kiss Ottó: A bátyám öccse. Illusztrátor: Baranyai (b) András. Pagony Kiadó, 2020. 56 oldal, kemény borító.

Ennek a könyvnek három egeret adtunk. Jó szívvel ajánljuk!

---

Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza

Ez is igazán jó szöveg, annyiban viszont kilóg a sorból, hogy kicsit régebben jelent meg a többinél, valójában már van is róla egy írásunk, és annyiban is, hogy vers, sőt hősköltemény. A könyv teljes címe Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza hajmeresztő és igaz története tíz fejezetben elmesélve. Keresztesi József második kirándulása ez a gyerekirodalomba, ami egy év gyerekkönyve díjra is elég volt 2019-ben. Nem meglepő, hogy a könyv szerepelt a Két Egér-lista jelöltjei között. Jó szöveg, szeretjük, jó a renoméja, hogyan csúszott mégis le a listáról, erről írok most röviden.

Az alapélményünk a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy vicces a verselése, részleteiben olykor egészen lenyűgöző (arról nem is beszélve, hogy kimeríthetetlen forrása a szellemes példaversszakoknak az Anyegin-strófa tanításához), a gyerekek kifejezetten élvezik, mi kell még több… Amikor újra elővettük a könyvet, hogy megvizsgáljuk, való-e a listára, az első bizonytalanságot az okozta, hogy az illusztrációkat kevésbé éreztük átütőnek, mint a szöveget. Egy ilyen benyomást azonban nehezen ír le az ember szakmai véleményként. Hogy ne legyünk igazságtalanok, mindenképpen meg kell nézni, hogy miből kellett Horváth Ildinek dolgoznia. És nem lehetett annyira könnyű dolga, mert ha ilyen szemmel nézzük a szöveget, akkor azt látjuk, hogy a szüzsé azért elég vékonyka, a szöveg nemigen mutat túl önmagán, az Anyegin-strófának is megmutatkozik az árnyoldala, túl kötött, így a kelleténél nagyobb redundanciát kényszerít a szövegre. És bármit gondolunk róla, remek képességei és a számos hozzá köthető allúzió ellenére, a főszereplő mégis csak egy kiflivég. Tűnjék bár elsőre illusztrátori jutalomjátéknak ez a hősköltemény, nem az. Amikor jobban ránézünk egy könyvre, sokszor az történik, hogy korábban észre nem vett erényekre figyelünk fel, ezúttal sajnos korábban észre nem vett gyengeségeket is találtunk.

Hogy valami nem teljesen tökéletes, azért ne szegje kedvünket. Gondoljunk arra, hogy Csücsök is csak egy megcsócsált kiflivég, aztán mégis milyen sokra viszi. A Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza igényesen virtuóz (vagy virtuózan igényes) módon megírt, rendkívül szórakoztató verses blődli (na már megint!). Ha lenne erre külön listánk, ott lenne a topon.

Keresztesi József: Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza. Illusztrátor: Horváth Ildi. Móra Könyvkiadó, 2018. 96 oldal, kemény borító.

Ennek a könyvnek 2 egeret adtunk. Ne szalassza el!