Ma a kezembe vettem a könyvet, aminek A cica, aki haza akart menni a címe. Jim Tomlinson írta, az illusztrációkat Anna Laura Cantone készítette. Természetesen egy cicáról szól.

Ha a húgom kapta volna először a kezébe, felkiáltott volna: nyusziiiiii!!! Ugyanis úgy véli, a világ legcukibb állatát csakis a világ legcukibb szavával lehet megnevezni. Így lett a cicából nyuszi, sok i-vel. A könyvet nem a húgom kapta először a kezébe, hanem én. Nem kiáltottam fel, csak dörmögve jegyeztem meg: hú, de rózsaszín.

Cuki! Cuki?

Ha a húgom kezdte volna először olvasni, az első oldal után felkiáltott volna: csíkos nyusziiiii pöttyös hassal! Jujjjj, de édes! Mint megfontolt nővér, én csak elengedtem egy halvány mosolyt, és tovább olvastam. A mese sodort magával az egyik fejezettől a másikig, és úgy ringatott elolvadós hangulatba, mint az ölembe bújó, doromboló cica. Az illusztrációk viccesen csúnyák és frissek, és pikk-pakk elfelejtettem, hogy a könyv rózsaszín. Mintha az ölembe bújó cica a karmait meresztgetné dorombolás közben. A csíkos cicát közben láttam hőlégballonozni, triciklizni, szörfözni, úszni, és franciául nyávogni is. Igen, igen – bólogattam, az én cicám is éppen ennyi macskaszerűtlen dolgot csinál. Egészen biztos vagyok benne, hogy a szerzők boldog cicatulajdonosok, vagy legalábbis gyerekkorukban azok voltak.

Elégedetten csuktam be a könyvet, és elhatároztam, hogy feltétlenül megmutatom a húgomnak, de akármennyi i-vel mondja is a nyuszit, soha, semmilyen körülmények között nem kapja meg és kész. Én cicám.

Jill Tomlinson: A cica, aki haza akart menni. Illusztrátor: Anna Laura Cantone. Magyar fordítás: Demény Eszter. Poszonyi Pagony, 2012

Ez a könyv szerepel a Két Egér 100-as gyerekkönyvlistáján!

A cikk a Két Egér honlapján megjelent eredeti újraszerkesztett változata.

Az írás eredeti változata a Két Egér honlapján jelent meg.