Lányom 9 és fél éves, 4. osztályos. A tanulással nincs gond, de az iskolában nagyon keveset beszél, sajnos az osztálytársainak sem mindig válaszol. Ha kérik, olvas hangosan, de beszélgetést nem kezdeményez sem felnőttel, sem gyerekkel. Otthon jóval nyitottabb, sokat és szívesen beszélget. Nagyon jól eljátszik 3 éves húgával, aki szintén elég félénk. Többször voltunk már pszichológusnál is, ahol sajnos teljesen szótlan maradt. Édesapja olasz, Olaszországban élünk, gyakran látogatunk haza. Mindkét nyelvet jól beszéli. 2004-ben volt egy autóbalesetünk, amit szerencsésen megúsztunk, csak én sérültem meg. A baleset után néhány héttel történt, hogy kislányom, ha motor vagy autó hangját hallotta, kiabálni kezdett. Egy ilyen alkalommal férjem idős édesanyja is jelen volt, azt mondta nekem, a gyerek jelenlétében, hogy ő nem szól a gyerekhez, sajnos, ezt be is tartotta. .Próbáltam magyarázni gyermekemnek, hogy a nagymama nem hall már jól, és azért nem válaszol, de nem tudtam félrevezetni. Ezelőtt szívesen látta a nagymamát, de ezután nem nagyon akart a nagymamához menni, ha a nagymama jött hozzánk az is előfordult, hogy bement a szobájába, és hiába hívtuk, nem jött ki, amíg a nagymama el nem ment. .Pszichológus tanácsára nagyon könnyedén átbeszéltük a balesetet és az utána történteket (ekkor kislányom 8 éves volt, nem emlékezett a nagymamával történtekre, de a balesetre igen. Hogyan tudnék segíteni gyermekemnek, hogy az osztálytársaival barátkozóbb, nyitottabb legyen?
Szakértőnk válasza:
Kedves Kérdező!
Érződik leveléből, hogy zaklatott és aggódik gyermeke miatt. A történetek, amiket leír, valóban nagyon traumatikusan hathatnak az ő lelki világára (megjegyzem: melyikünket nem viselne meg egy autóbaleset), de nyugodjon meg, teljesen adekvát volt a gyerek viselkedése. A baleset során átélt traumatikus élmény - és ehhez hozzákapcsolódhatnak hangok, illatok, képek stb. – később egy látszólag ártalmatlan környezeti inger hatására (autó vagy motor hangja) ismét átélhetővé válik, így természetes, hogy kislánya félt, kiabált. Amikor pedig a nagymama erre elutasítással reagál, a gyermek érthető módon nem akar vele lenni. Neki ebben a helyzetben nem számonkérésre, hanem megértésre, megnyugtatásra van szüksége. Éppen ezért a félrevezetés nem szerencsés, láthatja, úgyis rájön, mi az igazság. Csak a bizonytalanságot fokozza ezzel.
Gyermeke a leírás alapján úgy viselkedik, ahogy egy másik korabeli gyermek viselkedne. Játszik, beszélget a családtagokkal, ugyanakkor zárkózott egy olyan országban, ahol nem beszélik az általa beszélt egyik nyelvet. Érzi, hogy más, mint a többi gyerek.
Az is lehet, hogy alapvetően introvertált (befelé forduló) személyiség típus, mint a kishúga, akitől nem várhatjuk el, hogy sokat csacsogjon, és könnyen barátkozzon. Mindez nem akadályozza abban, hogy kapcsolatot teremtsen – ahogy az ön gyermekét sem – hiszen a tanítóval, kortársakkal azért kommunikál, csak nem kezdeményez. Majd megteszi helyette más. Fel tud idézni olyan embert a családban, aki hasonlóan zárkózott? A temperamentum velünk születik, amin a környezet sokat gyúrhat, de gyökeresen nem tudja azt megváltoztatni.
Ebben az életkorban a gyerekekkel foglalkozó pszichológusok gyakran találkoznak hasonló szótlansággal, ami önmagában még nem baj. Ezért vannak más eszközök a kommunikációra, úgymint a játék, rajz, mese.
Amennyiben lehetőségük van, és gyermekük is szeretné, érdemes lenne egy olyan közösségi programot találni neki, ahol a személyisége fejlődik, új, korábban ismeretlen szerepeket próbálhat ki. Erre alkalmas a gyermekpszichodráma (http://www.gyermekdrama.hu/).
Megkeresheti a pedagógusokat is, ugyanis az osztályközösség formálásáért ők a felelősek, ők tudnak leginkább segíteni egy visszahúzódó gyermeknek a beilleszkedésben.
Egy gyermek számára mindenekelőtt a biztonság, az őszinteség, a kiszámíthatóság és az elfogadás a fontos, amit elsősorban a szülők tudnak közvetíteni, biztonságosabbá, kiszámíthatóbbá téve így a világot. Ha mindezt megkapja, talán nem probléma, ha nem az övé az első szóïŠ
Minden jót!
Peer Krisztina
