Üdvözletem! Nem is tudom, hol kezdjem. Két gyermekem mindig veszekszik. Borzasztó! A nagyobbik fiú 7 éves múlt az ősszel, a kislány nyáron volt 3 éves. Amikor a kislány megszületett, nagyon örült a kisfiam a huginak. Igyekeztem is, hogy így maradjon, nem kivételeztünk,egyformán foglalkoztam velük, ne legyen féltékenykedés. Most mégis többet veszekednek, mint játszanak együtt. Ha egyikük szépen játszik valamivel, akkor a másik biztos megzavarja, elveszi a játékát. Persze utána jönnek, hogy nem hagy békén, megvert stb. Én már nem tudok igazságot tenni, mert a kicsit sem kell félteni. Nagy fiammal már beszéltem erről, hogy ha a kislány elvesz tőle valamit, ne kezdjen egyből kiabálni, hagyja rá, és akkor leszokik róla. Csak azért veszi el a játékot a bátyjától, mert egyből kiabálni kezd és hisztizni. Ezért mondtam neki, hogy ezt ne csinálja. Vagy a másik lehetőség,hogy az elvett játék helyett ajánljon másikat és cserélje el vele. Sajnos mire alkalmazni kellene ezeket a trükköke,t nagy fiam elfeledkezik róluk, mit is mondtam neki. Így kezdődik a cirkusz,hogy ő kezdte, nem hagy békén, elvette és akkor verekednek és panaszkodnak, hogy bántott. Már megígértem nekik, hogy az összes játékot elajándékozom, és akkor nem lesz min veszekedni, de játszani se. Nem nagyon hatja meg őket. Az lenne a kérdésem, mit tehetek én? Köszönöm a választ.
Szakértőnk válasza:
Kedves Kérdezőnk!
Biztosan sok szülőnek lenne ismerős ez a helyzet, amiről ír! Ezzel nem akarom kisebbíteni problémáját, mert pontosan emlékszem én is erre az időszakra, mennyire fárasztó volt hallgatni fiaim vég nélküli veszekedését, látni, ahogy püfölik egymást! Nehéz megállni, hogy ne avatkozzunk bele, ne tegyünk igazságot. Pedig a legjobb, ha csak végszükség esetén avatkozunk be a testvérháborúba! Egyrészt fontos készségeket tanulnak meg ezekben a helyzetekben, amit jól tudnak majd alkalmazni más társas helyzetekben. Megharcolni valamiért, érvényesíteni akaratukat, elfogadni azt, hogy nem mindig van úgy, ahogy ő szeretné, néha veszteni, alul-maradni, vagy kompromisszumot kötni is kénytelenek...
Emellett bármennyire is figyelnek arra, hogy egyformán bánjanak gyermekeikkel, mégis természetes, hogy riválisnak is tekintik egymást. A nagyobbiknak fájdalmas dolog szembesülni azzal, hogy húga születésével visszavonhatatlanul véget ért az biztonságos és állandónak hitt helyzet, hogy csak körülötte forog a világ. Még ha látszólag jól is veszi a változást,a nagyfiú belülről átéli a benne ébredező, kibontakozó féltékenységet, haragot húga iránt. A gyerekek többsége ki is fejezi féltékenységét: Dobjuk ki a kukába, vigyük el valahova és hagyjuk ott... Ha a gyerek kifejezi haragját, dühét, lehetőséget ad arra, hogy ez az érzés később megváltozzon. Ezek az érzések agressziót váltanak ki, nehéz számára ennek elfogadható kifejezése. A testvérek játék közben, az együtt töltött időben kitalálják, hogyan szabadulhatnak meg agresszív késztetéseiktől, amit ennek kapcsán el is tudnak magukban fogadni. Emellett sokféle tapasztalattal gazdagodhatnak még az egymással folytatott harc során! Például, milyen taktikák eredményesek abban, hogyan lehet a szülők figyelmét maguk felé fordítani, vagy hogyan reagál egy lány, vagy egy fiú hasonló helyzetekre. Sokszor a szülők, gyakrabban az anya "kisajátításának" eszköze az, hogy hozzá fordulnak igazság-tételért. Emellett, a látszólagos állandó háború mellett alakul, fejlődik a testvérkapcsolat. Ezt leginkább akkor tudná megtapasztalni, ha olyankor látná őket, amikor olyan helyzetben tevékenykednek együtt, amikor nincs a közelben igazságtevő, akinek a figyelméért kellene harcolni! Meglepő lenne, milyen jól elvannak... Egyébként a konfliktusok nagy részét, ha nincs lehetőség a beavatkozásra, megoldják maguk. Szóval ha együtt tudunk élni azzal, hogy természetes dolog, hogy bizonyos korban a testvérek néha utálhatják is egymást, és ezt kifejezésre is juttathatják, lehetőséget adunk annak, hogy később jól tudjanak együttműködni, sőt szeressék is egymást.
"Ahol kifejezésre juthat a gyűlölet, ott esélyt kap a szeretet."- írja Donald W. Winnicott családról, gyerekekről szóló könyvében.
Üdvözlettel: Horváth Magdolna
